Popély Árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság - Fontes Historiae Hungarorum 3. (Somorja, 2008)
A csehszlovákiai magyarság a reformfolyamatban és a normalizáció első éveiben (Eseménytörténeti összefoglalás)
hatott egy-egy disszonáns hang... de hát a legnemesebb búza között is akad konkoly, mégsem jut eszébe senkinek, hogy tápértékét kétségbe vonja. Olšinský szemérmetlenül revansizmussal vádolja s egy kalap alá veszi a nyugatnémet revansizmussal a CSEMADOK Galántai Járási Bizottságát, mivel azt merészeli követelni, hogy érvénytelenítsék a Kassai Kormányprogramnak a magyar kisebbséget sértő, jogfosztottságát kimondó részét, s mert követeli az 1945-48 közötti diszkriminációs intézkedéseket - reszlovakizáció, kitelepítés, deportálás törvényerejű hatálytalanítását. Meg kell jegyeznünk, hogy nemcsak a galántaiak vannak ezen a nézeten, hanem az egész népcsoport. Vagyis: Olšinský és a többiek nyelvén szólva ez a követelés anynyit jelent, hogy az egész népcsoport revizionista, revansiszta192... Ha nem tudnák, hát tudtukra adjuk, hogy az ilyen és ehhez hasonló vádaskodások, „minősítések" bennünk a rossz emlékű diszkrimináció korszakát elevenítik fel, s mélységesen elszomorítanák. Kérdezzük, mire jó ez, s kinek van erre szüksége? Miért kell az erősebbnek a gyöngébbel szemben a megfélemlítés eszközét alkalmazni? Mi jogon vitatják el tőlünk ugyanazokat a jogokat, melyeket saját nemzetük számára kívánnak? Hiszen mi nem a második világháború következményeiből származó eredmények revízióját követeljük, s nem veszélyeztetjük az ország szuverenitását, csupán a rajtunk mint népcsoporton elkövetett bűnökért és törvényértésekért követelünk jogos elégtételt, éppúgy mint a szlovák nép, és semmivel sem többet. Ki érti ezt? Vagy amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek...?! S a szocialista demokrácia...? Hát igen: ezt nemcsak hangoztatni kell, hanem emberségesen be is kellene tartani. Michal Gáfrik (My, podnájomníci vo vlastnej krajine) még Olšinskýn is igyekszik túltenni - ha ez egyáltalán lehetséges - tendenciózusan magyarellenes izgatásával, valótlan és demagóg érvelésével. Ugyanis, a legtárgyilagosabb hozzászólással sem mondható más az efféle állításairól:- a magyar nemzetiségű polgárok az iskolai hatóságokkal karöltve arra „kényszerítik a szlovák szülőket, hogy magyar iskolába járassák gyermekeiket”;- azok a szlovákok, akik „hiányos jogaikból folyó megalázó helyzetük ellenére sem vetették alá magukat a környezet magyarosító nyomásának, nemegyszer kézzelfoghatóan ki vannak téve magyar polgártársaik agresszív megalázásának...”;- „az áttelepültek... ma nemzeti szempontból kisebb jogokat élveznek, mint a Horthy-Magyarországon... ” Minden elfogulatlan, nyitott szemű ember tudja, hogy a vegyes lakosú területen, ha a gyermekek létszáma lehetővé teszi, mindenütt létezik szlovák iskola. Nem a szlovák gyerek látogatja tehát a magyar iskolát, hanem fordítva: a magyar gyerek „kényszerül" szlovák iskolába! Hadd álljon itt egy példa a mostanában sokat emlegetett Galántáról: míg a lakosság kb. fele-fele arányban oszlik meg, addig a iskolák aránya egészen más: egy magyar és két szlovák nyelvű AKI, a járás területén meg egy magyar és három szlovák nyelvű középiskola működik; az idén Galántán az alapiskola első évfolyamába beíratott tanulóknak kb. egyötöde esik magyar iskolára. Vagy egy másik példa: „Csécsnek, a százszázalékos magyar falunak... máig nincs magyar iskolája, mert a zsaroló reszlovakizáció szégyenteljes kísérteié és kísértése, érv, indok és realitás lehet ma is!” (Fábry Zoltán; Új Szó, 1968. 4. 27.). Felsőoktatásban részesülő diákjaink számaránya meg 192 revansista. 123
