Popély Árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság - Fontes Historiae Hungarorum 3. (Somorja, 2008)
A csehszlovákiai magyarság a reformfolyamatban és a normalizáció első éveiben (Eseménytörténeti összefoglalás)
egyenesen katasztrofális, ami főképpen magyar oktatási nyelvű intézetek (egy kivételével) teljes hiányával magyarázható. Melyik „felet” éri tehát a „megaláztatás”... még ma is lépten nyomon?! Igaz, az áttelepültek zöme szükségszerűen magyar miliőbe került, a kitelepítettek helyébe. Ennek azonban nem feltétlenül kellett, hogy elnemzetlenedés193 legyen az eredménye, és nem is lett az, annál is inkább, mert köztudott, hogy a hatalom birtokosai helyi és járási szinten csaknem mindenütt közülük kerültek ki. Esetenkénti csalódottságuk, véleményük szerint, nem annyira a „nemzeti kiélés" hiányából fakad, hanem abból, hogy a korábbi ígéretek nem lettek mindenütt teljesítve; legfőképpen pedig szociális okokból, azaz: a munka- és kereseti lehetőségek hiányából. Gáfrik elmarasztalja a magyar iskolák oktatásának „szellemét"; a szlovák iskolákról természetesen egy szava sincs. Javaslatát támogatva, de ugyanakkor kiegészítve, mi is javasoljuk az illetékes tanügyi hatóságoknak: nézzenek utána mind a magyar, mind a szlovák iskolákban uralkodó szellemnek, s állítsák fel a mérleget. Az eredménynek bátran nézünk elébe. Szellemiségről lévén szó, mi is figyelmeztetni szeretnék az illetékeseket: tűrhetetlen, hogy gyerekeinknek nem taníthatjuk nemzeti történetünket; amíg ez nem orvosoltatik, a szocialista hazafiságra való neveléstől igazán ne várjunk csodákat. Ifjúságunk csak akkor fogja igazán megszeretni ezt a hazát és válik jó hazafivá, ha majd magáénak vallhatja; sajnos, a történelemtankönyvek kimondva-kimondatlanul éppen az ellenkezőjét sugallják. Annyit azonban már most leszögezhetünk - egyesek megnyugtatására -, hogy a magyar iskolák diákjainak, abszolvenseinek a szlováksággal szemben tanúsított magatartására valóban állhatatos, toleráns, és szolidáris. Ugyanez a szlovák diákok részéről már nem mondható el, sőt viszonyulásuk a nemzetiségi kérdéshez olykor a barnaingesek viselkedésére emlékeztet (bizonyság erre a nyitrai főiskolások találkozója a párt vezető funkcionáriusaival, vagy a pozsonyi diákok legutóbbi manifesztációja). Aki ma azt meri leírni, hogy „a reszlovakizációhoz megkövetelték a szlovák származást”, hogy „1950-ben szlováknak jelentkezni már inkább hátrány volt, mint előny”, s nem átallja megkérdőjelezni azt a vitathatatlan tényt, hogy még 1961-ben is tetemes volt azok száma, akik félelemből vagy tudatlanságból kifolyólag nem vallották magukat magyarnak - az vagy elemi ismereteknek, tényeknek nincs a birtokában, vagy megfontolt szándékkal farizeuskodik. Ezt teszi Gáfrik is és még jó néhányan. így aztán azt sem hajlandók megértetni, elfogadni, hogy éppen az abnormális helyzet következtében az 1961-es népszámlálási adatot (560 000) sem tekinthetjük reálisan véglegesnek. Ehhez jogunk van, s higgyék el nekünk, nem délibábot kergetünk, s azt is, hogy helyzetünket, problémáinkat mi ismerjük jobban, tehát intézését is fenntartjuk magunknak. S hogy ki „űz kétarcú, piszkos játékot a szlovák és magyar nyilvánosság előtt” (a szóban forgó cikk szavai), arról nap mint nap meggyőződhetünk: A „söpörjön mindenki a saját háza táján” elv alapján igazán elvárnánk, ha a szlovák sajtóban ellenünk indított s egyre fokozódó, szervezett rágalomhadjáratot éppen a szlovák elvtársak utasítanák vissza, mint az „ügyre” nézve károsat és egységbontót. Sajnálattal vesszük tudomásul, hogy e tudatosan megtévesztő és ellentéteket szító sajtókampányban az a Kultúrny život a hanga193 Helyesen: elnemzetietlenedés. 124
