Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918-1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok - Fontes Historiae Hungarorum 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Iratok
Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 599 lycttcsítcscrc utaló királyi helytartót nem nevezhet ki, annál kevésbé, mert éppen ő maga gyakorolja más elnevezéssel a törvényeinkben megállapított királyi helytartói jogkört is. Л már kifejtettek szerint arról sem lehet szó, hogy a királyi hatalom gyakorlásában majdan beálló változásnak megfelelően királyi helytartó váltsa majd fel a mostani kormányzói helytartót. Államformánk jellegének kidomborítása azonban még ebben az esetben is határozott utasítást kívánna erre a lehetőségre. Teljessé teszi a közjogi tévedést a javaslatnak az a rendelkezése, amely szerint „a helytartó a kormányzó és a m. kir. minisztérium helyi képviselője és egyúttal Ungvár törvényhatósági joggal felruházott város főispánja”. Az indoklás szerint ezt az állást elsősorban éppen a kormány képviseletére szerveznék. Az államfő személyének a képviselője azonban (már pedig helytartó - locumtcncns - fogalmilag csak az leltet) nem leltet alárendelt közege az államfő által kinevezett és tőle függő kormánynak. Az indoklás - nyilván ennek a szembetűnő módon beálló összeférhetetlenségnek az enyhítése végett - külön kiemeli, hogy a kárpátaljai kormányzói helytartó nemcsak a kormány, hanem a kormányzó képviselője is lenne ezen a területen. Erre azonban egyrészt semmi szükség sincsen, mert a kormányzó az egész ország területén közvetlenül gyakorolja jogkörét, másrészt éppen ez a körülmény járhat a legveszélyesebb következményekkel. Jóllehet a törvényjavaslatban legfeljebb a statutum-megerösítési jog megállapítása mutat arra, hogy a helytartó a kormányzónak is képviselője, mégis ennek a törvényben való kimondása, elsősorban pedig maga a kormányzói helytartói elnevezés, könnyen vezethet olyan következtetésre, mintha a magyar királyi hatalom egységes cs oszthatatlan jellegével ellentétben az abban foglalt jogosítványokat az államterület bizonyos részére másvalakire ruházná át az államfő. Hangsúlyozzuk, hogy a javaslat érdemi tartalma semmi alapot sem nyújt ilyen feltevésre, azonban a szövegezésben és az elnevezés külsőségében is gondosan kerülni kell azt, hogy abból az ország politikai integritásának a sérelmére lehessen következtetni. Még csak arra a nyilvánvaló ellentmondásra kell rámutatnunk a most kifejtettekkel kapcsolatban, hogy a kormányzót képviselő helytartó jogkörének a megállapítását a javaslat kormányrendeleti hatáskörbe utalja. Kétségtelenül komoly célszerűségi szempontok szólnak emellett a megoldási mód mellett, éppen ezért ebből az ellentmondásból is csak az a következtetés vonható le, hogy a kormányzói helytartói elnevezés felvetése és a kormányzó képviseletére vonatkozó általános utalás elvi hibája a javaslatnak. Ugyancsak a kormányzói helytartói tiszttel kapcsolatos a javaslatnak még egy alkotmányjogi tévedése. A helytartó „különleges közjogi méltóságát” ugyanis azzal véli kidomborítani, hogy öt a zászlósurak sorába iktatja. Nem beszélünk most arról, hogy a 15. §-nak ez a helye szabatosság tekintetében is kifogásolható. A helytartót ugyanis „magyar zászlósúrinak nevezi. A „magyar” jelző felesleges, mert nyilván nem lehet szó idegen zászlósúrról, ehelyett azonban szabatosan országzászlósról, vagy az ország zászlósurairól (veri barones regni) kellene beszélni. Az országzászlósok szaporítása egyébként sem történhetik egy törvény odavetett három szavával, hanem azt egyéb kellékek fennforgása esetén is csak különtörvény tehetné meg (1. az I765:VI. törvénycikket, amellyel „az országzászlósi méltóság a nemes tcstörség kapitányának megadatik”), amely egyidejűleg megállapítja a nagyzászlósi vagy kisebb zászlósúri jelleget és rangsort is.
