Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Tóth László: Utószó
306 járni, majd akit hatéves kisgyerekként nagyanyám oldalán a halálos ágyán is meglátogattam a komáromi kórházban, falunk idős plébánosa, Náday Kálmán tisztelendő úr volt, akit Mészáros Gyula váltott fel az izsai parókián - nála kezdtem hittanra járni, nála voltam elsőáldozó s számos istentiszteletét is végigministráltam az 1950-es években. Felfoghatatlan azonban, még mai eszemmel is, hogy mindezek ellenére, s jóllehet falum jó részét 1945-1948-ban előbb csehországi kényszermunkára hajtották (anyai ágon családomat is közvetlenül fenyegette ennek veszélye), nagy részét pedig később áttelepítették Magyarországra (apai nagyszüleimmel is ez történt), csupán bő három évtizeddel később, amikor művelődéstörténészként már javában benne voltam ez időszak kutatásában, levéltári forrásokból kellett megtudnom, hogy illegális tevékenységükkel mindketten résztvevői voltak annak a több fronton is harcot vívó értelmiségi ellenállásnak, melynek keretén belül számosán példaadó tisztességgel felléptek a csehszlovákiai magyarok üldöztetése ellen, s az egyik legkiterjedtebb és legszervezettebb illegális képződmény, a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség elleni 1949-es monstre pernek is mindketten vádlottjai voltak. Mi több, kettőjük közül Mészáros Gyulát hat évre el is ítélték. S bár rebesgették a faluban, hogy Náday tisztelendő úr után börtönviselt plébánost kaptunk, senki nem ejtett egyetlen szót sem arról, hogy annak idején miért ítélték el őt, s miért fogták perbe Náday plébánost is, s erről vallásos és az eseményeket közvetlenül is megszenvedő nagyszüleim, szüleim, rokonaim sem meséltek soha bővebben, de mástól sem hallhattam ez időszakról s történéseiről évtizedekig szinte semmit. Hogy a csehszlovákiai magyarság 1945-1948 közötti történelmével, s fokozatosan annak korábbi időszakaival Magyarországra való áttelepülésem után, az 1980-as évek második felében komolyabban foglalkozni kezdtem, nem kis mértékben köszönhetem Molnár Imrének, aki már valamivel előttem az áttelepülés mellett döntött, s akivel - bár fél nemzedéknyivel fiatalabb nálam - ugyanazon történelem nélküli, történelmüktől megfosztott nemzedékek közé tartozunk mindketten. (De ugyanígy említhetném a szintén történész Szarka Lászlót vagy G. Kovács Lászlót, akik nemkülönben Magyarországra áttelepülésük után nyerték vissza ténylegesen szűkebb környezetük, kisebbségi közösségük történelmét, s válhattak annak kutatóivá.) Magam e tekintetben sokat köszönhetek az akkor még mindkét országban tiltólistán levő Peéry Rezső műveivel való találkozásomnak, melyek a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban is csupán a zárolt könyvek közt voltak hozzáférhetők a kutatók számára, valamint a kiváló és nagytekintélyű irodalomtudós és kapcsolattörténész, az egykori, szintén Magyarországra kényszerült sarlós Dobossy László személyes ismeretségének, biztatásának, segítőkészségének. Akitől - és annak idején Magyarországra átkergetett sorstársaitól - bevallása szerint Molnár Imre is életre szóló ösztönzést, de hadd mondjam így: feladatot kapott a (cseh)szlovákiai magyarság múltjának feltárását, feldolgozását, széles körbeni megismertetését illetően, kitárva a kaput emlékezettörténelmének kibeszélése és kibeszéltetése, kibeszélhetővé tétele előtt is. Nem véletlenül vele közös kötetben tettük közzé ilyen irányú kutatásaink első eredményeit is 1990-ben, s voltam szerkesztője, majd kiadója első idevágó közleményeinek, könyveinek. Amit a közös érdeklődés és szellemi affinitás, közös értékrend mellett talán az a kettőnk közti alkati rokonság is magyaráz, melynek köszönhetően mindkettőnket mindig is mindennél jobban vonzottak a még ismeretlen, feltáratlan területek, a még elvégezetlen tennivalók, tehát mindaz, ami még hiányzott, amit még fel kellett fedezni, be