Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Tóth László: Utószó
UTÓSZÓ 305 Élet-mentés Lassan negyedszázada, hogy az ismert német egyiptológus, vallástörténész, kultúrakutató, Jan Assmann közzétette magyarul nagyjából egy évtizedes késéssel megjelentetett invenciózus tanulmányát A kulturális emlékezetről. Ebben negyven évben határozta mega „szemtanúk nemzedékének idejét” - hiszen ennyi idő alatt az egykori eseményeket felnőtt fejjel át- s megélők megöregszenek és meghalnak, ami az adott eseményekhez kapcsolódó „élő emlékezet” elhalását is jelenti. így ez a bizonyos negyvenedik év adja azt a „kritikus küszöböt”, melyen túl már fokozódó valószínűséggel elvesznek, feledésbe merülnek azok az emlékek, melyek e négy évtized alatt úgymond nem tevődtek, nem fordítódtak át a személyes emlékezetből a kollektív emlékezetbe. Nos, történelmünknek, ezen belül a (cseh)szlovákiai magyar kisebbség történetének évtizedekig számos olyan pontja, eseménye, feltérképezetlen, a kollektív amnéziától fenyegetett területe, vonatkozása volt, mellyel kapcsolatban emlékezetünk eljutott a kérdéses bibliai idő, ama bizonyos „kritikus küszöb” közvetlen közelébe. Nem is történhetett másképp, hisz egészen az 1989-es rendszerváltásig a létezett szocializmus központilag vezérelt, szűk szellemi-ideológiai korlátok közé szorított pártos iskoláiban nevelkedett nemzedékek egész sora - az 1945 dereka táján, illetve azt követően születettekről és felnőttekről van szó - fosztatott meg közössége tulajdonképpeni történelmétől, s a korábban születettek emlékezete is szűk korlátok közé szoríttatott. (S a dolgok természete szerint még az 1989-es történelemforduló után is jó időbe telt, míg a világ e tekintetben - s mifelénk is - viszszaáilt a maga természetes rendjébe.) Az előbbivel kapcsolatban hadd ismételjem meg itt egyik jellemző, mondhatni: tragikus személyes tapasztalatomat, amelyről többször és több helyen beszéltem már. Nevezetesen a csehszlovákiai magyarság történetének 1945-1948 közti szakaszáról van szó, mely korszak egészen az 1980-as évek végéig - egy, Fábry Zoltántól származó metafora nyomán - a „hallgatás éveiként” élt a köztudatban, ami elsősorban arra utalt, hogy a csehszlovákiai magyarság szótlanul, mindenfajta ellenállás nélkül tűrte jogfosztottságának, társadalmon kívülre taszítottságának, szülőföldjéről való elűzésének, üldözöttségének és megaláztatásának e tragikus esztendeit. S néhány szépirodalmi említésén, valamint Janics Kálmán klasszikus munkáján, A hontalanság évein, meg egy-két tendenciózus szlovák történészi és politikusi önigazoláson kívül a korszak - irodalmilag is, történetileg is - szinte teljességgel feldolgozatlan maradt. De a közbeszédben is masszív - bár az évtizedfordulóra valamelyest enyhülni kezdő - némaság övezte, amikor maguk a történések elszenvedői is jobbára hallgattak még. Idevonatkozó személyes példám izsai gyermekkoromba nyúlik vissza, amikor is az első pap, akihez templomba kezdtem
