Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Tartózkodása államérdekből nem kívánatos. Interjú Szabó Károllyal
tendő asszony beteget szimulál. Bementünk a házba, ahol volt már egy szlovák orvos, akinek elmondta az asszony, hogy öt napja engedték haza a kórházból egy súlyos operáció után. Az orvos megái lapította, hogy szállításképtelen. Mondám Okálinak, hogy helyezze el ideiglenesen a családot, míg az asszony fel nem épül. Erre ő, hogy azt nem, tessék azonnal intézkedni. Mit lehet itt intézkedni egy súlyos beteggel? Erre nekem nincs szívem. Erre föl azt mondja a szlovák katonáknak: Von! Tegyétek ki! És elrobogott. Mit tehettem mást, megegyeztem a szlovák katonákkal, hogy várjanak, míg Győrből hívok mentőautót, a Mateosz-kocsi vezetőjét pedig arra kértem, tapintatosan rakják fel az asszony ingóságait, s vigyék ki az állomásra. így szállíttattam a halálos beteget mentőautón Győrbe, de arra már nem emlékszem, hogy a csallóközi borzalmasan rázós utakat élve kibírta-e szegény beteg. Tehát a lakosságcsere sem zajlott zökkenőmentesen. 1947 folyamán a lakosságcsere lebonyolítása folyamatos volt. Ha a szlovák hatóságok be akartak avatkozni, akkor mi leállítással fenyegetőztünk. Két ízben két-két napra le is álltunk. Ennek ellenére elmondhatom azt, hogy a csehszlovák kormány, ha késve is, de a legtöbb esetben teljesítette azokat a kötelességeit, amelyeket a lakosságcsere-egyezményben és annak függelékében vállalt. Például azt, hogy az elbocsátott közalkalmazottak részére az elvont nyugdíjak helyett létminimumot biztosít. Sajnos 1947-ben ezeknek a folyósítása még nagyon lassan haladt előre, és nagyon sok áttelepülőnek úgy kellett áttelepülnie Magyarországra, hogy ezt a létminimumot nem kapta meg. Ezt azért fontos tudni, mert majd a lakosságcsere befejezése után a „Csorba-tói jegyzőkönyvben” erről szó volt mint magyar magán követelésről. Mint már említettem, a 26. számú véghatározat biztosította azt, hogy az áttelepülő minden ingóságát magával vihette és biztosította egyben azt is, hogy a nemzeti gondnokságot, amennyiben az áttelepülő vagyonára ki volt rendelve, meg kellett szüntetni legkésőbb az áttelepülési megelőző 15 nappal. A nemzeti gondnokot el kellett számoltatni. Addig a magyar áttelepülőnek nem kell áttelepülnie Magyarországra, amíg a nemzeti gondnok megfelelően el nem számolt, illetve az okozott kárt meg nem térítette. Persze a gyakorlatban ez nehezen ment és sokan elszámolás nélkül - önkényesen - települtek át a kártérítés utólagos megtérítése reményében, aminek továbbvitelét a pozsonyi Magyar Meghatalmazotti Hivatal szorgalmazta, sok esetben eredményesen. A jobbik eset volt, ha az áttelepülő kitartott s nem volt hajlandó addig mozdulni, míg a nemzeti gondnok véle el nem számolt. Ebben az esetben a szlovák Telepítési Hivatal is segítséget nyújtott, mert hisz érdeke volt, hogy a lakosságcsere minél gyorsabban és eredményesebben bonyolódjon le. A magyar portákra szüksége volt! De volt olyan eset is, amikor a szlovák Telepítési Hivatal úgy intézte az ügyet, hogy az áttelepítendő magyart egyszerűen levette az áttelepftendők listájáról. Miután a nemzeti gondnoka nem volt hajlandó elszámolni és az áttelepülés előtt visszaadni az üzemet, s mivel az üggyel a szlovák Telepítési Hivatal nem tudott megbirkózni (állítólag politikai hatalmasság volt a nemzeti gondnok), az illetőt egyszerűen törölte az áttelepítendők listájáról. Hiába tiltakoztunk. Azt mondták, nekik van joguk kijelölni s így nekik van joguk onnan törölni is. Ilyen eset volt Vígh János érsekújvári autószerelő és mezőgazdasági gépjavító üzemtulajdonos ügye is, akinek üzemét és raktárát egy Dupka nevű gondnok teljesen kifosztotta. Pedig ez egy jelentős üzem volt, itt volt korábban az Opel kocsik körzeti megbízottja, s a háború sem tett benne kárt. Víghet kitelepülésre jelölték, de a nemzeti gondnoka nem tudott elszámolni a vagyonával. Sőt elszámolás helyett 293 SZABÓ KÁROLY
