Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Tartózkodása államérdekből nem kívánatos. Interjú Szabó Károllyal
SZABÓ KÁROLY 292 teknő mellől vitték el őket. Ez természetesen merő koholmány. Senkit vagyonleltár felvétele nélkül nem telepítettünk át Magyarországra. Ez elsőrendű magyar érdek volt, mert az ott maradt és felleltározott vagyon elszámolás tárgyát képezte a pénzügyi-gazdasági tárgyalásokon. Voltak más esetek is. Egy békéscsabai szlovák áttelepülő állítólag 5 napja várakozott már az érsekújvári pályaudvaron, hogy elfoglalhassa az általa már előzőleg megjelölt házat, de az ott lakó Sklenár tetőfedő nem volt hajlandó kimenni, illetve áttelepülni Magyarországra. Az ügy rendezése céljából dr. Gašparikkal, a Szlovák Telepítési Hivatal osztályvezetőjével ki kellett mennünk Újvárra. Telefonáltam előre a körzeti megbízottamnak, Hollósi Jánosnak és Zábrenskynak, hogy délután mind a két felet idézze be a Telepítési Hivatalba. Én kezdtem a beszédet, a magyar áttelepítendőnek. Megmagyaráztam Sklenárnak, hogy a csehszlovák államnak joga van áttelepítésre kijelölni valakit, ebbe mi nem szólhatunk bele, ebbe bele kell nyugodnunk. És ha nem akar áttelepülni, akkor nem tudom megakadályozni azt, hogy holnap csehszlovák autók ne álljanak meg, és föl ne hányjanak mindent. (Egyébként valóban voltak ilyen kísérletek, de mindig megakadályoztuk azzal, hogy az egész vonalon leállítottuk a telepítést. S ettől a szlovákok mindig megrettentek.) Erre Sklenár megszólalt és azt mondta: „Doktor úr! - persze szlovákul - Tessék ezt nekem megmagyarázni szlovákul, mert én ezt nem értettem meg pontosan.” Mondom, hogyhogy nem értette meg? Elmondta, hogy 1923-ban mint cseh tetőfedő telepedett le Érsekújváron. Itt megnősült és egy szép házat épített. A felesége 1930-ban az egész családot magyar nemzetiségűnek vallotta, ami őt eddig soha nem is érdekelte. Ezért ő nem akar áttelepülni, mert hiszen cseh nemzetiségű. Ezt dr. Gašparik elkezdte lefordítani a békéscsabai szlováknak. Mire ő is megszólalt magyarul: nem tudná elmondani ezt magyarul, mert ő bizony nem érti. Erre föl Sklenár tetőfedő vörös lett, mint a pipacs, elordítja magát: „Tője svinstvo!” (Ez disznóság!) „Idem!” (Megyek!), és kirohant a teremből. Egyszer Párkányban kellett éjszakáznom az állomáson, aminek volt egy vendégszobája. Itt panaszkodott a szlovák állomásfőnök nekem, hogy ő már megbolondul. Kérdem, miért bolondul meg? Ezt mondja: „Már nem tudom, merre van Pozsony. - Persze Bratislavát mondott. - És nem tudom, merre van Budapest.” Kérdem: hogyhogy nem tudja? Azt mondja: „Ha Budapest felől jönnek emberek és én fogadom őket, vagy az ügyeiket akarom intézni, hát ezek nem tudnak szlovákul! Akik pedig Szlovákia felől jönnek, azoknak az ügyeit meg el tudom szlovákul intézni. Persze nem azért, mintha az áttelepülő magyarok tudtak volna szlovákul - biztosan a férjeiket és a fiaikat küldték el az ügyeket intézni, akik korábban mint cseh katonák szolgáltak. A magyarországi áttelepülő szlovákokat, akik ezek szerint alig tudtak szlovákul, a meggazdagodás reménye hajtotta? Nekik megvolt a joguk arra, hogy átjöhessenek, kinézhessék azt a házat, melybe majd be fognak költözni (ahogyan Sklenár tetőfedő esetében is tették). Volt egy csúnya jelenetem Okálival. Főrévről telepítettünk, ahonnét kaptam egy telefont, hogy jöjjek azonnal, mert a szlovák katonák egy halálos beteget akarnak kirakni a házból. Azonnal autóba szálltam. Főrév 5 km-re van Pozsonytól a csallóközi úton. Az autónkon ott volt a piros-fehér-zöld zászló, könnyű volt felismerni minket. Jött velünk szemben egy autó, lefékezett, s kiszállt belőle dr. Okáli Dániel, aki elkezdett lamentálni, hogy milyen lehetetlenség az, hogy egy szlovák család már öt napja itt van a vagonban és nem tudja elfoglalni az általa kiszemelt házat, mert az áttelepí-
