Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
A keresztutat vállalni kell. Interjú Sinkó Ferenccel
ládoknak az életét vágta ketté az új rendszer. Egyik fele a nemzetségünknek ideát volt, a másik fele odaát maradt ugye. És hát a magyarságtudat, a magyarságszenvedése, s ez most nem szólam, az formálta ki bennem az én kis paraszti közösségemben az emberit és a magyart. Mert régen annyira a középkorban élt még a parasztság, hogy ilyeneket mondtak: az öregasszony megkérdezte a férjét, hogy mi az a Duna, az meg azt mondta, hogy az is csak egy Ipó, azaz Ipoly. Vagy pedig mondjuk, Jancsi azt mondja a réten, gereblyézés közben a menyecskének, hogy Pest az nincs is, azt csak úgy mondják. Ennyire zártan, nagy mélységekben élt a palóc parasztság nálunk. De mire 1938-39 elérkezett, ez a parasztság a kisebbségi életben öntudatos magyarsággá kovácsolódott. S nekem, kérem szépen, mindig az volt az érzésem, hogy én vagyok a mesék legkisebb fiúja, akinek el kell mennie messzire, az Óperenciákra, hogy a hazáját -sa haza számomra Gyerket jelentette - védelmezze, hogy megküzdjön a sárkánnyal. Ez volt az én, hogy úgy mondjam, világgá indulásomnak az alapja. Akárhogy nézem, és nem akarok magamból semmiféle mesehőst csinálni, de hát egy gyerek azért végeredményben mégiscsak a mesékben él. Természetesen. Na most: ez az elmenési szándéka kiszakította abbéi a lehetőségből, hogy pap legyen, s megakadályozta azt is, hogy földművesként élje tovább az életét. Az Ipolysági gimnázium hogyan maradt meg az emlékezetében? Mit adott s milyen szenvedést jelentett az akkori kisdiáknak.... Az ipolysági vasútállomás 20-30 méterre van a magyar határtól. És én, mikor mint gimnazista ott álltam, vártam a vonatot, hogy hazavigyen, emlékszem, olyan kegyetlen fájdalom volt bennem az, hogy én nem mehetek át a másik oldalra, el vagyok szakítva Magyarországtól, hogy még most is érzem a sajgást. A másik meghatározó érzésem meg az volt, kérlek szépem hogy nem azt teszem, amit tőlem a közösségem elvár, hogy szembefordultam a családommal és a nemzetségemmel. Ennélfogva én mindig bizonyos bűntudattal és kisebbrendűségi érzéssel néztem mindent. Nincs hozzá jogom, hogy tanuljak, mert nem azt tanulom, amit tőlem követelnek. Nincs jogom ehhez a világhoz, amit magam előtt látok. Nincs jogom a szép lányokhoz sem. A szexualitás a palóc paraszti környezetben igen hamar megjelenik. Keveredve a képzelgésekkel, aminek a következménye az, hogy az ember könnyen válik ábrándozóvá. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy megvertnek és elnyomottnak és tilosban járó, azaz tékozló fiúnak érezzem magamat. No, de azért valahogy az is hamar kiderült, hogy bizonyos dolgokhoz viszont nagy az affinitásom. A történelem és egyáltalán a humán tárgyak, azok számomra nem jelentettek problémát. Még a fizika sem, meg a természettudományok sem. Egyes-egyedül a matematika, az volt a kemény dió. S ez különös volt nálam, mert az egyik nagybátyám, Sinkó József például fizika-matematika tanár volt. Én annak „köszönhetem", hogy a matematikától messze estem, hogy nagyon rossz matematikatanárunk volt... Valami Románnak vagy Románkónak nevezték, össze-vissza fecsegett, nem tudott rendesen magyarul. Nekem a logikám lázadozott a rosszul magyarázott számtan ellen. De azért volt bennem egyfajta nosztalgia a matematika iránt, hogy majd egyszer, öregkoromra én is matematikus leszek. Hát nem lettem. Gimnáziumi évei alatt volt-e olyan tanár, vagy volt-e olyan személy, aki maradandó nyomot hagyott az életében? 161 SINKÓ FERENC
