Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Ásványi László
91 német tisztek, német nyelven a német hadsereg új harcászati elveit, bemutatják az új német fegyvereket. Csodafegyverekről szó sincs. Ez alatt az idő alatt közös megtekintéseket végzünk az olimpiai stadionban, Potsdamban, Berlinben. Délutánonkint korlátlan eltávozásunk van. Ez alkalmakkor leggyakrabban Berlinbe megyek, ahová gyorsvonattal (S-Bahn) 45 perc alatt beérek. Berlinben ismerősöket szerzek és nagyon kellemes emlékekkel távozom innét. Megismertem Berlin belvárosát. Először tulajdonképpen nem tudtuk, hova megyünk, csak azt, hogy Németországba. Menetközben úgy volt, hogy mind megyünk Berlinbe, Döberitzbe, az olimpiai faluba, ott leszünk továbbképzésen. Aztán a vége az lett, hogy kettéváltunk, mert nem az egész hadapródiskola jutott el Berlinbe, az egyik része Drezda környékén maradt. Mink tulajdonképpen katona felszerelést vittük, egyenruhában. Csak a katonai tanárok jöttek, ott már civil tanároknak semmi közük nem volt hozzánk. Németországban akart megalakulni egy új, modernül felszerelt hadosztály; mink, a hadapródiskola tulajdonképpen ezzel a feladattal utazott ki, de már akkor nem is az iskola volt a lényeg, hanem a fölavatott tisztek. De ebből se lett tulajdonképpen semmi, mert az a kiképzés az olimpiai faluban, az csak időhúzás volt, nem tudták, hogy mit csináljanak velünk. A mieink mondták a szöveget, elméleti kiképzés volt, a németek jártak előadni, de annak semmi értelme nem volt. A magasabb rangú tisztjeink tartották az előadásokat, beszéltek a frontról is, volt olyan, aki már az orosz frontot megjárta. De annak abszolút semmi értelme nem volt, az már csak olyan kétségbeesett valami volt, erőlködés. Talán csak kétszer mentünk ki a lőtérre, ottan valamit bemutattak, de az nem volt lényeges. Minden este bementünk Berlinbe, a Schnell-Bahnnal egy-kettő bent voltunk. Friedrichstrasse, Friedrichsplatz, Unter den Linden, Brandenburgi kapu, Adlon Hotel, én ezt mind végigjártam. Találkoztunk magyarokkal is, például Erdélyből menekült szászokkal. Mentünk az U-Bahnra, lépcsőkön lefelé, ketten-hárman voltunk magyarok, beszéltünk, egyszer csak megfordul a nő és olyan németes kiejtéssel kérdi, maguk magyarok? Igen és maguk? Mink is onnan jöttünk és így tovább, hát ismeretség lett belőle. A várost akkor már többször érte bombatámadás. Szinte minden este légiriadó, már össze-vissza nem is csináltunk belőle nagy gondot. Egy ceglédi osztálytárssal laktam ott egy szobában, Ecser Janival, és egyszer megbújtunk, ott maradtunk. Érdekes volt, éjjel bombáztak és reggel a közlekedés: mintha mi se történt volna. Ott volt az U-bahn, az volt a földalatti és az S-bahn, az fönt járt. Egy délutáni bombázáson én magam láttam, hogy lógtak le a sínek, ott a kocsi, eltalálva. Másnap mentem arra, rendesen ment a vonat. Berlinnek szinte a fele romokban hevert, de az élet az naponta ment tovább. Hogy ezt mikor és hogyan csinálták, kik csinálták, orosz foglyokkal, vagy a németek maguk, nem tudom. Este bombázás, reggel a romot félredobálták, úgyhogy az utat eltakarították: ha keskeny is volt, de mehettek az autók. De akkor már civil autók nem jártak, már csak a hadsereg autói, a civilek nem kaptak benzint, az jegyre volt. 1944. XII. 21. A tanfolyam befejezése alkalmával a német tisztek bajtársi búcsúvacsorát rendeznek. Karácsonyi szeretetcsomagot kapunk és magyar barackpálinkát iszunk. 1944. XII. 22. A döberitzi alosztályparancsnoki tanfolyam befejeződött. Eredeti tervek szerint Magyarországra kellett volna szabadságra menni. Az utolsó pillanat-
