Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kőrös Zoltán: Előszó
50 Az emberek közötti viszonyok a fogságban A fogoly és a katonaőr közötti viszonyon kívül a foglyok közötti kapcsolatok is nagyon fontosnak számítottak. Mind a táborlakók, mind azok estében, akik szabadlábon voltak, mind a szovjet, mind a nyugati fogságban is érvényes volt, hogy az idegen, ismeretlen környezetben az embereket nem csak a feletteseik tartották össze, hanem az ösztöneik is - a fiatal leventék és az idősebb katonák esetében egyaránt. A leventék esetében a falubeliek is igyekeztek együtt maradni, de a legerősebb kötelékek a barátok közt voltak, nem beszélve a rokonok, illetve testvérek összetartásáról. A falubelijeitől elszakított levente vagy katona még annak is megörült, ha egy földijével találkozott, vagy egy magyarnak, ha teljesen német környezetben találta magát. Persze, minden a helyzettől függött: Megindultunk gyalog, elkezdtünk kiabálni, hogy hősiek, patasiak, medveieik, balonyiak, mert az egész járásból voltak ám ott leventék, nem csak Bősről. Aztán úgy faluk szerint összeverődtünk, és faluk szerint mentünk csoportokban. Nekem az unokatestvérem várkonyi volt, mondtam neki, gyere a hősiekkel! Nem, te gyere a várkonyiakkal. Aztán mindenki a saját falujával ment. (Gottlieb Ervin, Güttersloh, 1945 tavasza) Az összetartásra más erők is hatottak, mint a foglyok akarata. A britekkel szemben, akik az elfogott katonai egységeket együtt tartották, az amerikaiak az alakulatokat általában szétosztották.86 Több visszaemlékezőm említette, hogy a fogságban a tiszteket elválasztották a legénységtől (Kosztolányi Gáspár, Petro Ľudovít és mások), de volt példa arra is, hogy nemzetiség szerint is elkülönítették a foglyokat (Ásványi László, Papp Imre). Az osztódás máshogyan is megtörténhetett: abban az esetben, amikor a nyugatosok szabadlábon voltak, többen említették azt, hogy a nagyobb csoportok nem tudtak megegyezni abban, hova tovább, így szétosztódtak: Azon a részen körülbelül olyan hat-hétszázezer ember esett fogságba, ott össze volt a front szorulva, már a ruszkik is ott voltak. A bátyámmal együtt voltam egész május 3-ig. Az altiszt levitte őket a főútról - azokat az oroszok kapták el, minket meg az angolok. A bátyám bizony negyedik éven jött haza, 1949-ben. (Vörös Sándor, Ludwigslust) Azt mondták az amerikaiak, hogy nem fognak senkire vigyázni, aki akar, elmehet. Az egyházfaiak meg a súriak ahogy elmentek, a huszonötből senkit se láttak, mert a ruszkik elkapták őket és elvitték. És azt nem bírta némelyik. (Ivancsík Ferenc, München, kb. 1945 kora nyara) Valamelyiknek jött egy ötlete, hogy hát hisz itt nem messze átmegyünk a Dunán, ott van Csehország, vágjunk neki. Nekiálltunk vitázni egy kollégával, az idősebb volt. Azt mondja, te mit szólsz? Én nem választok magamnak sorsot, hogy aztán magamat okoljam - lesz, ami lesz, maradok. Ebből az lett, hogy öten, akik nekivágtak, azokat elkapták Csehországban és Szibériában kötöttek ki. (Levánszky György, Kelet-Bajorország, 1945. május eleje) Néha a nyugatos további sorsáról egy váratlan esemény döntött, legyen szó betegségről vagy egész egyszerűen a véletlenről; néha csak az, hogy éppen hol állt az illető: 86 Knopp 2009, 228.
