Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Zsidó Lajos

320 Elénekeltünk négyet vagy ötöt, voltak olyanok, akiknek kijött a könny a szeméből. Jött hozzánk egy gyerek, lehetett olyan tizenöt, tizenhat éves és engem megajándékozott egy szentképpel - olyan srégen levágott fára volt ragasztva. Én meg adtam neki kenyeret. Sírva ment el, folytak a könnyei. Nem gondolta, hogy én is adok neki valamit. Nekik nehezebb volt, mert ők csak bent voltak, egész napokat, egész éjjeleket, de mi kint dolgoztunk. Szóval nekünk egész más volt az életünk. Elmarháskodtunk.

Egyszer hoztak a konyhára sok sárgarépát, meg mindenféle más zöldségféléket. Mondták, hogy hagyjuk ott a fűrészelést és menjünk oda, mert ahogyan a nők lepucolták a sárgarépát, a szemeteskosarat nekünk kellett elvinni és kiforgatni. Akkor volt velem egy haverom, Kura Lajos, már nem is tudom hova valósi volt, de tőlem talán egy évvel volt öregebb. Kitették a szemeteskosarat, és közben három nőt kísért ki az őrnő, vécére mentek. Kint volt a kosár, és kiabáltam a gyereknek, „Kura, Kura, gyere, el kell vinni a kosarat!" Odajött, elvittük a szemetet, közben a nők visszajöttek és bementek. Nem sok idő múlva jöttek értem. Nem értettem, hogy mit akarnak. Bevittek egy irodába és ott volt az egyik nő. Azt kérdezték, miért mondtam ennek a nőnek, hogy kurva? Hát én nem mondtam neki! De azt állították, hogy azt mondtam. Aztán elmagyaráztam, hogy van egy férfi, Kura Lajos a neve, cigarettázott és én hívtam oda. No aztán így megmenekültem.

Egy fiatal francia őr vigyázott ránk. Mi meg hülyéskedtünk, mikor megkaptuk a vacsorát. A szobába be lehetett nézni az ajtón keresztül, ez a francia őr éppen nézett be, mikor seggreverőt játszottunk. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és bejött. Ő volt a németeknél dolgozni és beszélt németül - olyan haverok lettünk! Én nem cigarettáztam, de a franciák azok rettenetesen. Ez a Bőszé - alacsonyabb ember volt -, mikor már sütötte a száját a cigaretta, akkor kivette és meggy új tóttá a másikat. Forgatta a cigarettát, és addig míg nem sütötte a száját, addig szívta. A táborban volt egy hatalmas nagy fürdő, három soron csurgóit a víz. A nőknek külön volt, de azok többen voltak, nekik két soron csurgóit a víz, mi magyarok nem voltunk olyan sokan, mert a németek máskor mentek fürödni. Nyomták a jó meleg vizet, jól leszappanoztuk magunkat és ott ugráltunk a meleg víz alatt. Volt velünk egy idős bácsi, az meg szépen elcsukta a meleg vizet és megengedte a hideget, fúúúúú! Olyan jót nevetett rajtunk.

Volt ott egy nő - hogy honnét tudta meg a nevemet, nem tudom, de valahol ott kérdezhette meg a többiektől, amikor pucolták a sárgarépát. Egyik vasárnap kaptam üzenetet, hogy lehet valakivel találkozni. Azt nem mondták, hogy kivel, de gondoltam magamban, hogy hát itt magyarok nincsenek, hát kivel találkozzak? Gondoltam magamban, én nem megyek sehova, inkább kimegyek a futballistákhoz. Ahogyan ott nevetünk a futballistáknál, mert a franciák nem tudtak olyan jól játszani, egyszer csak megfordulok, egy nő volt ott, elkezd beszélni, belém karolt és kérte hogy kísérjem el őt. Átkísértem, de többször nem akartam találkozni vele. Aztán évek után, már nyugdíjas voltam, elmentem Mariazellbe. A sógorommal utolsóként szálltunk ki az buszról. Kimentünk a járdára, akkor megállt mellettünk két férfi. Ránk szóltak: „Ein moment!" Nem tudtuk, mit akarnak. Kérdezték, hogy kik vagyunk, aztán magyaráztuk, hogy „Ungarn”, magyarok. Nem értették, hogy akkor a buszon miért Szlovákia van. Aztán elkezdtünk beszélni, akkor még elégjél tudtam németül. Elmondtam, hogy én már voltam 1945-ben Németországban. Ahogy beszélgettünk, odajött két nő, a feleségeik voltak. Meglepődtem: az egyik az a nő volt, aki akkor találkozni akart velem! Megismertem őt mindjárt, de inkább nem szóltam semmit.