Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Zsidó Lajos
Hazafelé 321 Aztán az amerikaiak jöttek értünk két autóval és elhoztak a Fekete-erdőbe. Ameddig lehetett menni autóval, addig vittek bennünket. Aztán megmutatták az utat, hogy ezen kell mennünk tovább gyalog. Voltak velünk szudétanémetek is, az egyiknek adtak térképet, és gyalog mentünk az erdőben. Estére elértünk egy helyre, ahol foglyok voltak. Egy éjjel ott aludtunk, voltak ott ágyak, de csak olyan kerítésdrótból volt az aljuk és semmi más, nehogy megtetvesedjenek. Akik ott voltak azelőtt, sokat dolgozhattak, úgyhogy mikor hazamentek, nem mosakodtak, hanem egyből csak lefeküdtek, legalábbis így gondoltuk. Ott már senki se őrködött felettünk. A németek ott maradtak, ahol éjjel aludtunk, és nekünk meg már nappal telefonáltak oda, aztán jött valaki és elvittek bennünket Villingenbe, ami már nem volt messze, ott szedték össze a lengyeleket. Olyan négy vagy öt napig voltunk ott. Mikor arról volt szó, hogy a lengyelek már annyian vannak, hogy az egész szerelvény megtelik, mehettünk velük hazafelé. Mi, csehszlovákiai magyarok az utolsó vagonban voltunk. Este öt-fél hat tájban indultunk el, kandómozdony húzta a nagyon hosszú szerelvényt. Nem tudtunk aludni az éjjel, mert az az utolsó vagon úgy mozgott, mintha szitán ültünk volna. Aztán a német-cseh határon lekapcsolták a kandót, és jött egy gőzmozdony. Az irtózatos hosszú szerelvény volt, egy mozdony nem bírta elhúzni. Akkor kellett hozniuk még kettőt, és áthúztak bennünket a határon. Amikor a vonat megállt, a mi vagonunkat elakasztották, és mentünk Pilsenig. Este hat órakor indultunk Villingenből, és a kandó egy éjjel átfutott, reggelre Pilsenben voltunk. Háromszor álltunk meg, háromszor cseréltek mozdonyvezetőt. Aztán a lengyelek Pilsenben elváltak tőlünk. Kora reggel, négy óra, fél öt tájban értünk a határra, ott a kandó lekapcsolt, elment vissza, és aztán egy gőzmozdony húzott be bennünket Csehországba. Pilsenben voltunk több mint egy hétig, egy fürdőhelyen. Nem volt semmi baj! Nagyon finom kosztot kaptunk. Voltak ott nők is, németek, ott fürödtünk, de nem együtt a nőkkel. Azért voltunk ott olyan sokáig, mert meg kellett várnunk, hogy mindenkinek beírják a nevét, születését, meg mindent. Aztán ezt bevitték az állomásra és írtak egy nagy listát a neveinkkel. A vonat egészen Párkányig ment, annak adták oda a papirost, aki egészen a végállomásig ment. Amikor este megérkeztünk Pozsonyba, a Pozsony környékiek mindjárt telefonáltak, és már jöttek értük autóval. Nekünk várni kellett, mert reggel négy órakor indult a vonat. Elbúcsúztunk egymástól, aztán lefeküdtünk, megvártuk a vonatot. Mi, mácsédiak Diószegen szálltunk le. Öten, hatan: én, Gál Miklós, Mikóczi Feri, Picék Pista... Diószegről gyalog mentünk haza Mácsédra, mivel akkor még nem voltak buszjáratok. Mire hazaértünk, mindenki tudta Mácsédon, hogy jönnek Franciaországból haza a foglyok! Amikor leszálltunk a vonatról, találkoztunk ismerősökkel, és kérdezték, hogy honnét jövünk. Akkor találkoztam egy nővel, idősebb volt és az ő férjét is Zsidó Lajosnak hívták. Azt mondta, hogy mikor mondták, hogy Zsidó Lajos is hazaérkezik, igen megörült, de aztán rájött, hogy az ő Zsidó Lajosa Franciaországban biztosan nem volt, mert ő az orosz fronton volt - és állítólag ott is maradt. Hazaértem, és be volt zárva az utcaajtó. Na, gondoltam, ezek valahol kint vannak, valamit dolgoznak. Bementem a szomszédékhoz - „Hő, Lajos, megérkeztél!’’, örültek nekem, mert nagyon jóban voltunk. Elszórakoztam velük, aztán őtőlük be lehetett menni a mi udvarunkba. Átmentem, és mikor meglátott a legfiatalabb
