Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Zsidó Lajos
nát behordják és csak télen „csípőinek”. Mi boldogan mentünk. Annyi gabonát lecsépeltünk, hogy mikor jött a német, mondta, hogy „guuut!”, hogy nem kell annyit, mert ők csak mindig annyit csépeltek, amennyit lesrótoltak az állatoknak. Aztán adott bort, az volt a fizetés. Ott már akkor voltak orosz foglyok, az állatokat gondozták. Ott olyan nehéz lovak voltak, nagy szőrrel a lábaikon. Az oroszok is beszéltek hozzánk, no de oroszul nem értettünk. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk, azt megértették. Ott voltunk négy-öt nap, amíg a szerelvényt összerakták, akkor aztán sorakoztunk és mentünk tovább. Több százan lehettünk, mácsédiak, diószegiek, hidaskürtiek, vízkeletiek... Egy reptérre voltunk irányítva, Gablingenbe. A vasút elég messze volt a reptértől, másfél, két kilométerre. Mikor beértünk Gablingenbe, nem is foglalkoztak velünk. De belátták, hogy a vagonokban nem aludhatunk, így kaptunk helyet pihenésre. Másnap már kaptunk enni, és a harmadik, vagy negyedik nap besoroztak bennünket katonának. Mikor Mácsédról elindultunk, civilben voltunk, és még az út előtt bakancsokat kaptunk. Biztos tudták, hogy sokat fogunk gyalogolni. Mire odaértünk Gablingenbe, az új bakancsnak nem volt talpa, úgy elkopott. Gablingenben rendes kaszárnya volt. Sokan voltak ott, pilóták, meg sok nő is, de hogy nekik mi volt a feladatuk, nem tudom. Nem is lehetett nagyon találkozni velük, nem is tudtunk velük beszélni. Annyit tudtunk, hogy javították a repülőgépeket, mert ha a repülőgépek elmentek bevetésre és lövéseket kaptak, azokat be kellett ragasztani olyan zöldes ruhaanyaggal, duplán is, úgyhogy bévülre nem juthatott levegő, úgy el tudták szigetelni. Deszkából csinálták a repülőt, hogy a motornak ne legyen nehéz a gép teste. A deszkát a golyó nem robbantotta szét, hanem csak átlyukasztotta, és ha megjavították, még tudtak repülni vele, hiszen be tudták ragasztani. Egy alkalommal láttuk a nőket: megbombázták a repteret és egy bomba leesett a hangár előtt, de úgy, hogy a hangárt nem rombolta le. A bombagödröt betemették, berakták és megtömték, de mikor a hangárból jött ki a gép, az egyik kereke ráment a lyukra, besüllyedt és a propellere elgörbült. Úgy húzatták ki, egy kicsit kiemeltük, levették a propellert, beletették egy kosárba és ketten vittük kicserélni. Ahol az alkatrészek voltak, már látták, hogy milyen a propeller, adták is azonnal azt a típust és futottunk vissza vele, sietnünk kellett. Ott tanították a fiatalokat pilótának. Egy motor egy hosszú kötéllel húzta fel a motor nélküli gépet. Ráakasztottuk a gépre a kötelet, a motor kezdte húzni és már repült is fel. A kötél végén volt egy ejtőernyő, úgyhogy mikor már a sikló egy bizonyos magasságban volt, lekapcsolta a kötelet. Amikor leért, nekünk oda kellett futni és visszahozni. Ezenkívül például összeszedtük a reptéren azt, amivel megbombázták, meg a cserépdarabokat, deszkadarabokat. Jénától Colditzig Csak két hétig voltunk Gablingenben, aztán áttettek bennünket Jénába. Ott kezdték a kiképzésünket. Engem feltettek a vagonra, amin egy betongyűrű volt és abban volt a Flak ágyú. Én lettem volna a bemérő. Magyarázták, hogyan kell lőni a repülőre, mondták, hogy ne a repülőt nézzük, hanem azt, hogy az milyen sebességgel megy és hogy mindig olyan távolságba lőjünk elé, mint a repülőnek a két része: mikor fellövik, akkor éppen oda fog érni. Közben az amerikaiak borzasztó gyorsan jöttek. Volt, mikor azt mondták, hogy száz kilométert jöttek előre, így aztán nem volt arra idő, hogy kiképezzenek minket ilyen ágyúkhoz. Talán ötször-hatszor is voltunk 305
