Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Zsidó Lajos

306 kiképzésen, de nehezen ment, mert nem tudtunk németül és persze olyan német se volt, aki tudott volna magyarul.

Egyik nap jött egy repülő, és elkezdte a német kiabálni, hogy „Schiessen, schiessen, schiessen!’’, de hát mi nem lőttünk, mert nem tudtuk, hogy a mi az a schiessen. De a repülőből bezzeg schiessen, lőttek! Leugráltunk a vagonokról és elbújtunk! Úgy látszik, hogy csak meg akartak ijeszteni, mert oda nem lőttek, ahol mi voltunk. Ezután áttettek bennünket a ballonokhoz. Azokat engedtük fel, hogy a vadászgépek, amik a bombázókat védték, ne tudjanak lejönni. A kis könnyű repülőgépek lejjebb is jöttek, meg feljebb mentek, és mindig figyelték, hogy honnan fogják lőni őket, keresték, hogy hol vannak az ágyúk. Volt olyan eset, hogy a ballont felengedtük egy kilométeren felül is, de akkor már a drót nagyon meg volt feszítve! Egyszer - ezt mi nem láttuk, csak hallottuk - egy gőgös német ki akarta próbálni, hogy ő ezek között a drótok között fog repülni. Nem sikerült neki: ahogyan tért, a ballon kötele levitte a repülőnek az egyik oldalát, szárnyát és leesett. Az volt a szerencséje, hogy nem ment magasan és nem halt meg.

Éjjel-nappal fent voltak a ballonok, és mindig megmondták, hogy milyen magasba kell felengedni őket. Volt ott egy német, az kezelte a motort, ami húzta fel-le a ballonokat, ő meg mondta, hogy most lejjebb kell húzni, vagy hogy fel kell engedni magasabbra. Heten voltunk, körül kellett állni, és mindegyikünknek megvolt a maga munkája, mert az a ballon hatalmas volt, rengeteg gáz ment bele. Le volt kötve, irtózatosan feszítette a köteleket, és ha elszabadul, elrepült volna, ezért amikor kellett, mi felengedtük, megvolt a parancs, hogy egyszerre kapcsoljuk ki a biztosítóköteleket, és amikor ki lett kapcsolva, a német beindította a motrot és lassan engedte fel a fékkel. Amikor elérte a kellő magasságot, leállította és mi visszakapcsoltuk a biztosítóköteleket.

Aztán amikor többször is megbombázták Jénát, akkor mentünk a halottakat kiszedni, az utat letakarítani, akkor már csak ez volt a feladatunk. Egyszer kérdezték, hogy ki ért a biciklijavításhoz. Én jelentkeztem. Volt ott egy nagy helyiség, és ott javítottam a bicikliket. De ha jelezték, hogy jönnek a bombázók, akkor a nyakamba akasztottak egy szirénát és a biciklivel körbe kellett hajtanom, szirénáztam, szaladgáltam a barakkban és jeleztem, hogy jönnek a repülők, bombázók. De én nem bújhattam el, nekem ott kellett maradni. A város jobb kéz felé volt, mi megfent voltunk egy magasságon. Fabódékban aludtunk, de azokat nem bombázták, csak a várost.

Egyszer elkezdték bombázni Jénát, és négy napon keresztül jöttek a gépek. Az első bombázásnál, mikor már elmentek a gépek, azonnal kellett segítenünk a városmentésben, a folyóparton már ott volt három benzinmotorral felszerelt vízpumpa és két német. Az egyik a szórócsövet tartotta, a másik meg mutatta, hogy kell kigurítani a tömlőt, és akkor valami tízen vagy tizenketten szedtük elő a tömlőket és gurítottuk ki. Mire odaértünk a végéhez, akkorra már a vizet nyomatták, mert égett az egész város. Gyorsan kellett csinálni mindent - schnell, állandóan csak a schnell. Onnan elvittek minket a város szívébe. Ott egy óriási bombát dobtak le, ami nagy gödröt vágott az udvarba. Angóranyulak voltak ott, és szegények az óllal együtt legurultak a gödörbe. Az egyik épületnek a bombák levágták az egyik részét és egy ember fent maradt az első emeleten. Nem is volt olyan nagyon idős, de abban az óriási robbanásban szegényke megőszült, megnémult. Akkor még nem voltak ott a halálfejes katonák - a sapkájukon volt egy halálfejes jelvény -, de azonnal telefonáltak nekik, és már jöttek is, négyen vagy öten. Köteleket dobtak fel, és már mentek is érte. Meg volt merevedve, csak ülni tudott, odakötötték a székhez,