Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
296 Az amerikai őrség senkit sem engedett szerelvényünk közelébe, főleg amikor átléptük Ausztriában az amerikai-orosz zónahatárt. Bizonyára szívesen átvették volna az egész szerelvényt a szovjet katonai szervek, kész transzportot indíthattak volna tovább egészen Szibériáig. Erőszakoskodásuk a magyar határ átlépése után nyilvánvalóvá vált a hangos szóváltásokból az amerikai őrség és az orosz fegyveres ellenőrző, igazoltató csoportok között. Védelmünket kézbevett fegyverekkel a szerelvényünk mindkét oldalán harci, de egyben békés elszántsággal biztosították a lezser amerikai őrszemek, fent a vagonok tetején, a fékezőfülkékben trónoltak a puskájukkal. Amíg a nyugati zónákban bumliztunk, a vagonok ajtajai nem voltak szorosan lezárva, puszta területen álldogáló vonatból még le is ugrálhattunk, de ez a szovjet zónába érve már tilos volt. Még fel is hívták a figyelmünket, hogy mostan még éberebben és szófogadóbban viselkedjünk, és ne nagyon nyitogassuk az ajtókat, ne próbáljunk leszállni. Mi sejtettük, hogy ez a mi érdekünkben történik, hiszen a hírek már a francia táborokba is eljutottak, hogy nemcsak a katonákat, hanem a civileket, köztük a nőket is begyűjtik akár az utcáról, akár az otthonukból a ruszkik. Hallottunk az erőszakoskodásaikról, a zabrálásokról, a nők megbecstelenítéséről is. A magyar határ átlépése után nem éreztük biztonságban magunkat, főleg az amerikai védelem megszűnte után bizonytalannak éreztük jövendőbeli életünk alakulását. Hallottunk a számonkérésekről, igazoltatásokról, immár nemcsak szovjet, hanem a magyar hatóságok részéről is. Már több mint két hete voltunk úton, sok-sok megállóval, tolatással, döcögéssel, amikor november 4-én 10:05-kor Ágfalvánál elértük a határt. Kitörő lelkesedésünket a félelem tompította. Merre megyünk? Hová visznek? Hallottunk olyasmit, hogy a nyugatosokat mint német kollaboránsokat, együttműködőket egyből tovább szállítanak keleten letöltendő büntetésre. Az amerikai őrök sehol senkit sem engedtek a vagonok közelébe, talán azzal a feltételezéssel, nehogy a ruszkik tegyék rá kezüket és a lakatot a mi szerelvényünkre is. Az előzőekben említett egykori bajtársam megadta a magyarországi útvonalat is. Ágfalva, Sopron, Szombathely, Nagykanizsa, Gyékényes, Kaposvár. Érkezés november 5-én reggel. Ágfalváról tehát nagy kanyarral érkeztünk Kaposvárra, a végállomásra. Itt már magyar katonák sorakoztattak bennünket egy iskola udvarán, az épület előtt - mai napig se tudom, hogy melyik iskola volt az. Ahogy a hadikórházakat az iskolákba telepítették, ugyanúgy ezeket a kis elbocsátó táborokat is valószínű így oldották meg, okkupálták. Itt történt meg az átadás, átvétel, utána az amerikai őreink eltűntek. Elhelyezkedve az iskolában, nyugtalanul vártuk további sorsunk alakulását. Nem vártuk azonnali szélnek eresztésünket, de azt végképp nem az előzetes hírek szerint, hogy örvendezve fogadják a hazájukba visszatérő hadfiakat. Bent, az úgynevezett szűrőtáborban hosszú listákkal várták az egyenként behívott katonákat. Az új hadseregnek a valószínűleg tartalékos tisztjei kérdeztek a katonai múltunkról; új emberek lehettek, akiknek ez volt a feladatuk, hogy a feltett kérdésekkel kiderítsék, hogy önként mentünk-e, követtünk-e el valamiféle törvénybe ütköző cselekedetet, beléptünk-e a nyilas pártba, avagy mindezekkel kapcsolatban van-e tudomásunk valamelyik bajtársnak ilyen jellegű tevékenységéről. Már a hadifogság vége felé is voltak ilyen kivizsgálások, de főleg itt, Magyarországon, amikor az elbocsájtó táborba kerültünk. Például olyan is volt, hogy fel kellett tenni a karunkat, mert az SS-eknek ott volt a betetovált szám. De felületes kivizsgálás volt, nem komoly. Már abban az időben a volt rezsimnek a néhány emberét sikerült kiszűrni. Mink már akkor tudtuk, hogy azt kell mondani - már el volt terjedve ez a hír -, hogy mi
