Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
parancsra és egységes csapatként vonultunk ki, nem egyénileg kértük a kivonulásunkat, sem a hazatérésünket. És ez volt a kijátszó szó, hogy parancsra hajtottunk mindent végre. És hát valóban arra mentünk, mert ki az a hülye, aki önszántából akar kimenni a frontra, Németországba? Gyerekek voltunk mind, hogyan keveredtünk volna be a nyilasok, vagy SS-ek közé? A következő helyiségben megtörtént a motozásnak is megfelelő személyi holmink átvizsgálása, le kellett vetkőznünk, letenni minden iratot, papírt, zsebeket kiüríteni. Néhányan megszabadultunk feleslegesnek tűnő kincstári felszerelésünktől, olykor az amerikai holmik is ilyen elbánás alá estek, mert az érdekelte őket, a sok jó amerikai cucc, nekik is jólesett a dzseki - arra azért mentek, hogy ők is visznek haza a családjuknak valamit belőle. Másnap, november 6-án, mikor a szűrésen már valamennyien túl voltunk, adminisztrációs ügyekkel folytatódott napi tevékenységünk. Az iskola újabb helyiségében előbb az új hadsereg, valamint az új rendőrség előtt kellett tisztelegnünk. Az első asztalnál a magyar honvédelmi minisztérium igazolványát, a másodiknál a magyar áliamrendőrség utazási igazolványát vehettük kézbe. Az igazolványon felsorolásra kerültek a nevezettnél lévő kincstári felszerelések. Nálam mindössze egy darab kulacs és egy darab evőcsésze, amiknek átadására a lakóhelyéhez legközelebbi bevonulási központhoz utasítatott, ugyanott tartozik nyilvántartásba vételre jelentkezni. A rendőrség által kiállított igazolvány így rendelkezik: „Nevezettet, aki parként - valószínűleg parancsként - külföldön tartózkodott, a kirendeltség Érsekújvár utcaszám alatti lakóhelyére útbaindította. Nevezett köteles nyolc napon belül hazatérni és a lakóhelye szerinti illetékes rendőrhatóság politikai osztályánál azonnal jelentkezni. Ettől függetlenül tartozik bejelentési kötelezettségének eleget tenni, és a személyazonossági igazolványát megszerezni.” Az igazolvány hátoldalán ötezer pengő kiutalását tünteti fel a hadifogoly-fogadó bizottság. Ugyanez az összeg szerepel azonos sorszámmal és pecséttel az utazási igazolványon is. Mindkét igazolvány november 6-i keltezésű. Délre befejeződött mindenféle eljárás, elbocsájtottak. Úgy éreztünk inkább, hogy szélnek eresztettek. A hazai illetőségű társaimnak nem okozott gondot, hogy hova menjenek - hát haza. Néhányunknak, akik a visszacsatolt területekről származtunk, gondjaink voltak a hazautazással kapcsolatban. Szétszéledt a nép, az állomáson találkoztunk ismét. A hébe-hóba beérkező vonatra néhányan felszálltak, még a búcsúzásról is elfeledkeztek. A felszabadulás, a szabadság érzése hozta meg ezt a változást, a korábbi összetartozásunk gyors feledését. Persze az ő fejükben már más járt, örültek a váratlanul kínálkozó helyzetnek, gondolatban ők már otthon jártak. Sokan voltunk még más-más irányba haladó vonatra várva. Lassacskán elfogytunk, már csak a Pest felé menők maradtunk. Papp Egonnal és Schoket Ferivel változatlanul együtt voltunk, akárcsak a korábbi szállásainkon. Sűrű érdeklődésünkre a vasutastól rossz hírt kaptunk: csak holnap várható egy vonat Budapest felé - akkor nem voltak olyan rendes járatok, csak imitt-amott. A nap még delelőn áll, mit tegyünk? Éhesek is voltunk, és nagyon-nagyon bizonytalanok. A környékről kocsikkal néha hoztak utasokat, tőlük is érdeklődtünk más utazási lehetőség felől, no megszállásról, ennivalóról. Az egyik gazda látta, hogy ottan ténfergünk az állomáson, és kegyeibe fogadott, hogy elvisz hozzájuk, Szulokra, lesz szállás is, kaja is. Másnap kora reggel újból lesz fuvarja ide az állomásra, visszahoz, ha vállaljuk. Látva pakkunkat, biztatott, hogy a faluban sokan csereberélnek zsírt, dohányt ruhaféleségekért. Valószínűleg nem mi voltunk az elsők, akiknek 297
