Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
290 énekszóval masíroztunk őreink között végig a város néhány utcáján egy depóig. Ez az amerikai hadsereg nyomtatványraktára volt. Innét látták el nyomtatványokkal, könyvekkel, tájékoztatókkal alakulataikat. Bürokrácia abban az időben is volt, tehát kellett jelentéseket készíteni. Létszámjelentések, napi jelentések, napi parancsok, ezek a nyomtatványok lehettek, de nem értettünk hozzá: nem tudtunk angolul, hogy elolvassuk, meg nem is érdekelt. Lehet, hogy ha tudtam volna a nyelvet, akkor olvasgatom, de így teljesen idegen dolog volt számunkra. A mi dolgunk az állomáson a ládákban érkezett anyag átrakása volt a vagonokból a teherautókra. Hatalmas, dög nehéz ládákban voltak az iratok, be voltak biztosítva, nem csak deszkákkal, hanem bévül még papírokkal is, hogy ne ártson nekik a pára, mert akkor összezsugorodtak volna. Az első alkalmakkor a vagonból még nekünk kellett kiemelni a ládát: úgy emeltük ki, hogy kilöktük az úttestre, aztán onnan már valahogyan el tudtuk szállítani. Aztán később már voltak segédeszközök: jöttek a targoncák, kiemelték a ládákat, átrakták őket, nem nekünk kellett emelgetni. A depóban a ládák felbontása után az anyagokat rendszerezni és a megfelelő tárolóhelyekre kellett cipelnünk. Máskor a beérkezett igények listáin szereplő nyomtatványokat összegyűjteni, kocsira rakni volt a feladatunk. A munkának ez a része már nem volt rossz. A tárlókban a ládák rendezése közben rájöttünk, hogy elkülöníthetünk belőlük egy kis kuckót, ahol szabadidőnkben pihenhettünk, vagy éppen kártyázhattunk is. Irányítóink amerikai tiszthelyettesek voltak, az irodákban különböző beosztásokban francia polgári alkalmazottak dolgoztak. Francia civilekkel nem volt semmi kapcsolatunk, azon a három nőszemélyen kívül, aki az irodában volt. Azért megkérdezték a nevünket is, és amikor mondtam, hogy Marcell, rögtön visszakérdeztek: ’’Marszel, Marszel?", mivel az olyan franciás név lehetett. Csak ennyi kapcsolat volt, hogy a nevem alapján föltűntem egy pillanatra. Ha munka nem akadt, minket az őrzőink békén hagytak, nem volt probléma közöttünk. Nem nagyon mozgósítottak bennünket, nem ütlegeltek, vertek, hogy dolgozzunk; úgy csináltuk, ahogy éppen kényünk-kedvünk volt, reggel megadták, hogy mit kell begyűjteni, azt kiválogattuk, és bevittük az irodába. Ahogy már említettem, az amerikaiak ellátása kis csomagokban volt mindig, reggelire külön doboz volt, ebédre külön, és estére is: breakfast, dinner, supper. Ők megkapták a fejadagjukat, reggel, délben, este, de mink legföljebb egyet kaptunk és az egész napra szólt. De ez az étkeztetés csak olyan szükségmegoldás volt, az első napokban, a nehézségek áthidalására, mert aztán volt rendes étkezés; még megvan nekem az étkezőjegyem, amin kipipálták, hogy megkaptam az étkezést. Főtt ételt is kaptunk, csajkával tudtunk étkezni, délután a városon keresztül énekszóval visszavonultunk, és már csak bent kaptunk enni. Ez már a helyzet javulását jelentette, hogy mink már tudtunk énekelni, és megmutatjuk, hogy magyarok vagyunk - rázendítettünk, és jó élesen fújtuk a nótánkat. Körülbelül két hónapig tartott ez az élet Châlons-sur-Marne-ban, reggel kivonulás, délután hazatérés. Csak közösen, felügyelet mellett zajlott a táboron kívüli életünk. Nem érezhettük magunkat szabadnak, mert a bekerített tábor sarkaiban éppúgy ott voltak a megfigyelő tornyok a fegyveres őrökkel, reflektorokkal együtt, mint eddig. A menet közbeni lelépés ellen is biztosították magukat őreink: hátunkra, zubbonyunkra, köpenyünkre, vagy amit éppen viseltünk, felmázolták valami kimoshatatlan fekete szurkos anyaggal a PW betűket, Prisoner of War, az idegen hadifogoly kezdőbetűit. Ha valaki más ruhafélét viselt, a kivonulás ellenőrzésekor mindig
