Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
Franciaországban, azaz az első megállóhelyen nagyon hamar átestünk ezen a vizitáláson, egy valószínűleg olasz származású szerzsant jóvoltából. Látva elesettségünket, megsajnált, beugrott a dzsipjébe és elment kaját vételezni. Hamarosan visszatért bőven megrakott zsákokkal, dobozokkal. Az őrzőstábnak kiadta a parancsot vacsorakészítésre. A főzés idejére kitalálta, hogy átmozgat bennünket. Kivitt egy erdő széli utcácskára, és masíroztatott bennünket, talán, hogy jobb étvágyunk legyen, de hát erre nem volt nekünk erőnk, mert legyengült állapotban kerültünk oda. Tetszett neki a századunk, főleg mikor még zengzetes nótára is fakadtunk. Felismertük jó szándékát, ezt háláltuk meg utolsó erőfeszítésünkkel, díszes menetelésünkkel. Hazatérve, azaz a csarnokba, orrunkat már messziről megcsapta a húsos étel illata. Mindenki bőven kapott, gulyást ettünk, meg egyebeket, a kenyeret szeletelve tetszés szerint fogyaszthattuk. Dugig laktunk, de ezt a hibát a mi jó szándékú táborparancsnokunk egy újabbal tetézte. Félbevágatott egy benzines hordót, amennyire lehetett, kitisztították, és téglákra állítva alágyújtották. A felforralt vízbe csaknem egy fél zsáknyi kávét ömlesztettek, hogy kávéval fejezzük be a vacsorát. Mérték, ki mennyit kért a főzetből, cukrot is tetszés szerint kanalazhattunk hozzá egy újabb zsákból. Manapság már egy dupla presszókávé is megdobogtatja az ember szívét, el lehet képzelni, hogy ott egy fél csajkányi vad, erős kávé milyen hatással volt társaságunkra. Egész éjjel bolyongtunk a csarnok körüli udvaron, szaladgáltunk, mint a nyulak, aludni senki sem tudott. A zsíros étel is megtette a maga hatását, a nyögések, öklendezések még reggelre, virradóra sem szűntek meg. A mi kis olaszunk is megsértődött ezért a hálátlanságért, el is tűnt nem sokára. Állítólag szajréból származott a szerzeménye, ezt kellett tisztáznia visszahívása után. Amikor nagyjából rendbejöttünk, még a nap folyamán értünk jöttek a hatalmas Dodge tehergépkocsik, most is néger sofőrökkel. Egy-egy kocsira körülbelül száz embert tuszkoltak fel, és megindult a három kocsi rakományostól. Romilly-sur- Seine-i tábor volt a végállomás. Itt lettünk hivatalosan hadifoglyok, fogolyigazolványt is kaptunk. A vöröskereszt nyilvántartásba vett bennünket. Kénytelen-kelletlen, ebben a táborban lézengtünk csaknem egy hónapig, már mint tényleges hadifoglyok. Valószínűleg itt rendezték, illetve innen irányították az embereket különböző munkahelyekre, illetve táborokba. Szétválogatták a foglyokat, külön a tiszteket, külön a legénységi állományt. Mi ez utóbbi kategóriába tartoztunk, így reménykedhettünk a munkával kecsegtető célkitűzésekben, ami a tiszteknek nem járt. Végre július 10-én átkerültünk Châlons-sur-Marne városba. Itt már rendezett, őrzött sátortábor fogadott, ezt bővítettük mi is felvert sátrainkkal, eléggé jól elkülönülten az előző táborfoglalóktól. Két személy kapott egy-egy fél sátorlapot, amit összegombolva lehetett felállítani, alacsonyka volt, éppen csak be lehetett bújni. Papp Egon barátommal fel is húztuk a sátrunkat, de az egyik végén hiányoztak a lezárólapok: kiderült, hogy a miénk a négy személyre szóló sátornak csupán a fele. Mások is kaptak ilyen negyedes celtlapot, szerencsére Kollányi Ákos és Schoket Feri közvetlen barátaink személyében négyes lakhellyé bővült az összegombolásuk után a hosszú sátrunk, és akkor itt ketten, ott ketten. És jobb szórakozást nyújtott a négy ember éjszaka egymásnak esténként, mintha két ember feküdt volna csak, mert eléggé messze voltak a sátrak egymástól. Azért nem voltak közvetlen közelben, mert a lefolyó vizeket el kellett vezetni valamiféleképpen. Ez már kellemes volt, mert legalább födél volt végre a fejünk felett. A berendezkedés utáni napon máris munkára fogtak. Észrevettük, hogy csoportunknak mintegy fele vonult ki a zárt táborból a városba. A szokásos alakzatban 289
