Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
288 borzalommal és részvéttel szemléltük a háború siralmas emlékeit, reményeink ébredését jelentette maga a város puszta tényével. Szörnyű volt Németországot akkor látni, ilyen állapotban. Most már tudtuk, hogy nem keletre, hanem nyugat felé visz az utunk. Megkönnyebbültünk, és már az sem zavart, hogy egy állomásra befutva nyitott vagonokba tereltek - nem féltek, hogy leugrálunk, már olyan távol a hazánktól, már bíztunk abban, hogy jobb helyzetbe kerülünk, tehát kitartottunk mindenféleképp. Franciaországi táborok Döcögős volt az utunk, de közben azért megtudtuk, hogy Franciaországba tartunk. Néhány kocsi sarkában az oldalfalak tetején ott ültek őreink fegyverrel a kezükben. Ez a tény visszazökkentett hadifogoly mivoltunkba, tudtuk, hogy nem egy nyári kiránduló társaság utazik hétvégi víkendjére. A jellegzetes Saar-vidék után, ahol a német mellett már francia karattyolást is hallottunk, reggelre megérkeztünk Franciaországba. Nagyon idegen volt minden: a beszéd, a szokatlan zászlók, no meg a fogadtatás. Ezt csak úgy útközben tapasztaltuk, amikor az emberek látva idegen egyenruhánkat, nyakunkban a fegyveres őrökkel, láthatóan és hallhatóan szidalmazni kezdtek, öklüket rázták felénk, a vehemensebbek köveket ragadtak és ránk zúdították - és nem zárt vagonokban mentünk, amik védtek volna bennünket. Érződött a gyűlölet, lerítt a kárörvendő, vigyorgó ábrázatokról. Semmi részvét, semmi együttérzés a kiszolgáltatott védtelenekkel szemben. Lehet, hogy ha tudták volna, hogy magyarok vagyunk, akkor nem csinálják, de ez sem valószínű, mert azért a vagonokból nem látszódtunk ki annyira, és a beszédünket meg nem hallhatták. Integettünk, de ők ezt lehet, hogy még félre is értették, nem viselkedtek barátságosan. Nekik mindegy volt, a hadifogoly az ellenség volt, tehát nyilvánvaló módon ezt érdemeltük. A bosszúnak volt más megnyilvánulása is, például az egyik állomáson, ahol rövid időre megálltunk, az indulás után, amikor a szerelvény még lassan haladt, a mozdonyitató karját befordították a vagonjaink fölé és a nyakunk közé zúdították a bő sugarú, hideg vizet. Éppenséggel nem jött rosszul, mert nyár volt, meleg, ez az egyetlen mentségük volt, de ezt is bosszúból csinálták, nem jó szándékból. Vastag sugár víz ömlött: akit eltalált, az megérezte még az ütést is a fején, de az csak egy pillanatig tartott, mert vagy eiugrott onnan az ember, vagy a vonat kihúzott bennünket alóla. Ilyen fogadásban részesítettek a franciák - nem minden francia, de ahol átvonultunk, elég sokan. Vonatunk a déli órákban leállt, minket egy városon kívül fekvő, egy útelágazás sarkában álló üres csarnokba tereltek. Valószínűleg korábban gépkocsijavító műhely lehetett, erre engedett következtetni a sok olajfolt a betonon, a benzinszag és kint az udvaron a gépkocsikból származó maradványok. A bejövetelünk előtt az egyik útjelző táblán Párizst olvashattuk le, töredékében, mert a tábla többi része olvashatatlan volt a befejező kilométerbetűk kivételével. A megérkezés után nem sokkal szemlére került sor. Ez a program minden új szálláshelyen általában megismétlődött. A régi rend szerint szakaszonként felsorakoztunk, és előbb az első sorban állók, majd a következő sorban állóknak mindent ki kellett pakolniuk és maguk elé rakni a földre. A szemlét tartóknak, ami megtetszett, rövid úton gazdát cserélt, zsebre tették az elkobzott tárgyat. A vágó- és szúrószerszámok megtartása eleve tilos volt - kés, olló, tőr -, de ez lett a sorsuk egyéb féltett kincseinknek is, például óra, nyaklánc, gyűrű, satöbbi.
