Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

282 kijelentették, hogy most már másodévesek vagyunk. Rangjelzéseket nem kaphattunk, közönséges bakaruhában voltunk, minden megkülönböztetés nélkül. Próbáltak tisztek közé besorolni bennünket, de jó, hogy nem azok közé kerültünk, mert mi Csehszlovákiában eléggé polgári szellemben nevelkedtünk, viszont a magyarországi tisztek között azért az úrhatnámság jellemző volt, hogy egymás között még mindig tisztelegtek, ami nekünk nem tetszett. Nem volt baj, ha nem éppen tiszti társaságba csöppentünk; mindvégig megmaradtunk közlegényi szinten.

Tábori életünk során az egész napos tétlenség és őgyelgés után elgondolkoztunk azon, hogy alakulhatott-e volna másképp is a sorsunk. Katonás rendben teljesítettük a parancsokat, vonultunk - vagy menekültünk? - északról délre, ismeretlen helységeken át. Éreztük, hogy a háború, ha kissé távolabb is tőlünk, mégiscsak tartott még, a nyomunkban jár. Csak a térképre kell nézni, hogy az ember rájöjjön, a parancsnokság jó érzékkel találta meg azt a helyet, ahol nyugodtan lehet bevárni a háború végét. Olyan helyen, ahol a szövetségesekkel is csak a legutolsó pillanatban találkozunk majd, és ahol lehetőleg harcokkal sem kell a közelben számolni. Ahol nem fogságba ejtenek bennünket, hanem mi ajánlkozunk fel teljes felszerelésünkkel. Az útba ejtett városok, például Eger, Tirschenreuth ilyeneknek bizonyult a többivel együtt, minthogy itt látszata sem volt a felkészülésnek egy esetleges ellenállásra. Szórványos kisebb egységek csak néha-néha tűntek fel veteránokból, vagy suhanc korú fiatalokból: ahogy felbukkantak, el is tűntek. Mi is leléphettünk volna időközben, kínálkozott erre bőven alkalom, de jó volt így együtt lennünk, biztonságban éreztük magunkat, amúgy egyénileg katonaszökevénynek tekintettek volna a háborús idők következményeivel együtt. Reményeinket az a híresztelés, ha nem is erősítette, de élesztgette, hogy mi nem is leszünk foglyok, így, ahogy vagyunk, együtt haza is masírozhatunk. Mindezzel szemben a legrosszabb következett be, szabályos hadifoglyok lettünk, hosszú ideig nem hivatalos állományban.

Úgy is kezeltek minket, azaz semmit sem biztosítottak, ami a hadifoglyoknak hivatalosan jár. Se megfelelő szállást, se megfelelő étkezést, a kezdetben egyáltalán semmifélét. A higiéniai biztonságot szőrtelenítésekkel, tetvetlenítéssel és vécépapírosztással igyekeztek fenntartani. A kezdeti időszakban a hideg, olykor a fagyos éjszakák, később az eső - nem átfutó, hanem napokig tartó -, majd nyárra fordulóban a tikkasztó meleg emésztette fel szervezetünk ellenálló-képességét. Felütötte fejét a vérhas; szegény győri barátomat, Laucsekot is összerogyva vitték el, remélhetőleg kórházba, de vissza nem jött és azóta se hallottunk róla. Nagyon kedves és jó gyerek volt, és amikor hazatértem, próbáltam Győrben nyomozni utána, hogy visszatért-e, túlélte-e a fogságot, vagy meghalt. Híres katonasarj volt, de nem sikerült hírt szereznem róla, tehát lehet, hogy ő is elpusztult ebben.

Nehéz konkrétan az előbb említett táborhelyek valamelyikéhez is kötni néhány történetet, amit most csak emlékezetből idézek fel. Bárhol, bármelyikben megtörténhetett, akár velem, de ugyanúgy mindannyiunkkal, akik végül is katonás rendben bevonultunk az amerikai fogolytáborokba, illetve betereltek a szögesdrótok közé. Egyik alkalommal, mikor előző táborhelyünk sártengeréből átszállítottak egy másik táborba, csak azt vettük észre az esti szürkületben, hogy csöbörből vödörbe jutottunk, itt sem volt semmiféle fedelet nyújtó hely. Egy csomó ember volt itt is, jobbra-balra. Holdvilágosság volt, körülöttünk égtek a lámpák mindenfele, tehát éjszaka is világosság volt, csak úgy helyenként volt sötét, ami nem került be a világítás fókuszába. Terepszemlét próbáltunk tartani a környezetünkben, hogy ki van ottan, hogyan van ottan, van-e valami lehetőség szállásra, vagy legalábbis kelleme-