Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

sebb pihenésre, mint ahol az első pillanatban leálltunk. Barakkokra számítottunk, de még sátrak sem voltak - azaz egy sátort kissé távolabb felfedeztem.

Szerteszét már leheveredtek az emberek, kíváncsiságom a sátor felé terelt, a fekvő emberek között. Utamat nem a nyájas szó kísérte, ha ráléptem vagy belerúgtam valamelyik alvó fogolytársamba. Afelilledő komisz szél ugyancsak arra ösztönzött, hogyha a sátorban nem is, de szél árnyékában nyugodtabban alhatok. Az immár teljes sötétségben el is jutottam a sátor oldalához, ahol már néhányan feküdtek. Csendes, sötét volt, maga a sátor is, bent már valószínűleg szintén nyugovóra tértek. Besorakoztam a fekvő emberek mellé, lehetőleg a hozzám legközelebb lévő szomszédságába. Ez az összebújás célszerűnek tűnt, eddig is a megszokott, de főleg idegen társaságban. Két okból: a szél ellen így is lehetett védekezni, egymás melegét is átvehettük, de leginkább azért, hogyha idegen volt a szomszédunk, és az nagyon mélyen alszik, akkor a pokrócától esetleg megszabadíthatjuk. Ez volt a szokás, és ez úgy eluralkodott, hogy mindenki pokrócot próbált szerezni. Tapogatózva, immár elnyújtózva éreztem, hogy a szomszéd rendelkezik ezzel a hasznos felszerelési tárggyal. Igencsak nyugodtan aludt az éj sötétjében a kiszemeltáldozat. Nyilván álmaiban valahol már talán odahazajárt. Óvatos próbálkozással kitapintottam a pokróc sarkát a lábvégeknél, és megkezdődött az óvatos huzakodás. Félőn ismételgetve a kudarcos szándékot nem boldogultam, nem húztam ki az istennek se. Ha nem megy, hát nem megy, nem erőszakoskodhatom, mert hátha erősebb nálam, és ha felébresztem, abban rendszerint nem volt köszönet. így én is alvásra adtam a fejem.

Alig pitymallott, a hidegtől jó korán felébredtem, és ekkor körülnézhettem, hogy hol járok, hová jutottam, merre vannak az én bajtársaim. Felfedező utam igencsak megdöbbentett, mert a sátrak sora egészségügyi sátrakból állt. Ahol én cövekeltem le, az az elfekvő betegeké volt, a kívül lefektetett és pokrócukba bebugyolált emberek pedig azok voltak, akik már nem szorultak ápolásra, és a bentieket is zavarták volna más állapotukkal. Ezeket alaposan becsavarták, úgyhogy én azért nem tudtam lehúzni róla a pokrócot - és hogyha lehúzom, nem biztos, hogy szívesen betakaróztam volna vele. Kissé ijedten, sietősen visszatértem a mi körünkbe, elmeséltem élménydús melléfogásomat, amit kárörvendő vihogással nyugtáztak, mondván: „Ha ott maradtál volna, neked is kijárt volna egy takaró." így egy éjszakát a halottak mellett szépen végigaludtam. Ez is egy élmény és esemény volt. Még máig se tudom, miért a halottakat védték ennyire pokróccal - adták volna olyannak, aki még él.

Egy másik történet. Említettem, hogy kezdetben és még nagyon sokáig táborról táborra vándorolva gond volt az élelmezéssel: sem étel, sem ital. A lajtos kocsik ritkán jártak, talán a sártengerben elakadtak. Evés nélkül ki lehet valahogy bírni, de ivóvíz nélkül lehetetlen. Az eső az zuhogott, a magunkra terített köpenyek ráncaiból össze tudtunk gyűjteni némi kis vizecskét, de az édeskevés volt, főleg ha még el is állt ez az égi áldás. A kiásott gödrökben, az autók keréknyomaiban ott feketéllett a víz, volt aki mert abból meríteni és inni. A vérhas valószínűleg ennek lett az eredménye. A kevésbé bátor, vagy inkább józanabb népség a telemert csajkákban előbb ülepítette az iszapszerű anyagot, majd valamilyen rongyon, rendszerint zsebkendőn vagy vécépapíron átfolyatott mennyiséget még fel is forralta. A szűkebb társaságunknak össze kellett most is tartania, mert a műveletek sora több edényt is követelt. Az alig egy csajkányi mennyiséget a lefaragott élő fák szilánkjaival, később a bőségesen személyekre kiadott vécépapírokkal valahogy nagy nehezen felforraltuk. Kortyokra kiszabva fogyaszthattuk el a végén az üdítő italunkat.

283