Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

még ma is imádkozom, pedig már régen meghaltak, így egymásra voltunk utalva, kényszerű körülmények között. Ez nagyon szoros barátságot jelentett abban az időszakban. Egyikünk köpenyét a földre terítettük, hárman összekuporodva elfértünk rajta, a további két köpenyt összegombolva magunkra terítettük, az volt a takarónk. Összebújva, lábunkat derékszögben felhúzva békésen aludhattunk volna, ha a fordulást nem kellett volna vezényszóra végrehajtani, mint nemrég a vagonokban, vagy ha a puha fészekből nem kellett volna az egyikünknek-másikunknak különböző időpontokban kikényszerülni. Az előző napokon átázott nedves köpenyek reggelre kincstári öltözetünket is nyirkossá degesztették, de ez hamar kiszáradt a ránk köszöntött május eleji meleg napsütésben.

Élveztük az új helyzetet. Az élelmezés ugyan nem változott, csak rendszeresebbé vált. Kenyeret eddig még nem kaptunk, és biztatást sem, hogy mi történik velünk, lesz-e valamilyen változás, döntés sorsunkról. Csak kóvályogtunk ketrecünkben, ismerősök után kutattunk a tömegben. Átkiabáltunk a szomszédos cageekbe, „Van-e közietek ide- és odavalósi? Adjátok tovább. Jöjjön ide a kerítés közelébe." Néhány embernek sikerült kapcsolatot teremteni szülőföldjével, esetleg ismerősével, olykor egykori barátjával, iskolatársával. A mi ismeretségi körünk még igen gyér és korlátozott volt, korunknál fogva. Tizenkilenc, húsz, huszonegy évesekből verbuválódott a mi csapatunk, amely megfogyatkozva is összetartott. Alig pár hónapos volt a kapcsolatunk, de voltak már közös élményeink, halálközeli megpróbáltatásaink. Összetartozásunk ebben a képlékeny, irdatlan embertömegben az egyedüli és egyetlen reménységet jelentette, a bizonytalanság foszlányaiban is.

A nemdohányzók tartogattak még néhány szálat zsebükben a féltve őrzött cigarettákból, az egykor zsold melletti járandóságukból, vagy a szerzeményeikből. A csencselés, a cserebere nemcsak egymás között zajlott, szívesen csereberéltek őrzőink is a kerítés túlsó oldaláról. Én mindent el tudtam érni, amíg volt cigarettám. Kaptam plusz kaját, innen, onnan, amonnan, és aki nagyon cigarettaéhes volt, cseréltem vele dohánnyal, de az is elfogyott végül. Sokszor voltunk tanúi fogolytartóink emberi önzésének, amikor a nikotinhiánytól szenvedő társaink szorult helyzetükben karikagyűrűiket hajították át egy-egy doboz cigarettáért. Megalázó dolog volt, amikor sorry jelszóval csak pár szál cigarettával nyugtázták az üzlet létrejöttét. Még volt, aki az aranytárcáját, cigarettatárcáját dobta ki egy doboz cigarettáért. Keserves dolog volt látni és hallani a keserűségükből fakadó ököl rázásokat, illetve szitkozódásokat. Én még mai napig se tudom megérteni azokat az embereket, akik ilyen erős dohányosok. Hálát adtam a sorsnak, hogy nem voltam ilyen helyzetben, hogy így kelljen szenvedni, mint ahogy ezek is szenvedtek.

Mi még csak ifjoncok voltunk ebben a táborban, ahol zömmel tisztek voltak, a nagyapa korúaktól egészen az ifjú házasokig és a velünk hasonlókorú vagy még ifjabb leventékig bezárólag. A különböző korúak különbözőképen élték mega hadifogságot, a nélkülözést, az ijesztően fenyegető betegségeket. Akadtak, akik erősebb hittel tudták társaikat buzdítani, néha szép szóval, máskor tiszti mivoltukból fakadó parancsoló intelmekkel. A magányos, semmiféle kapcsolattal nem rendelkező közlegények, tisztek, sokáig nem tudtak mit kezdeni önmagukkal. Az országos razziákon az egyedül csellengőket is fülöncsípték az amik és beterelték a számukra ismeretlen nyájba. Akadt köztük, de köztünk is olyan, nem is egy, aki nem csinált semmit, csak állt vagy ült maga elé meredve.

Mi, ludovikás gyerekek, első évfolyambéliek voltunk, illetve már másodévesek - de hát milyen másodév az a hadifogságban? Nem jelentett az semmit se, legföljebb

281