Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
280 Az eddigi és későbbiekben felsorolt epizódok bármelyike bárhol előfordulhatott, sőt megismétlődhetett. Egyelőre ezek az emlékek a németországi táborokra korlátozódnak, a későbbi, franciaországi fogságunk már más, kedvezőbb élményekkel gazdagított. Langenzell, április 25-től április 30-ig, Heidesheim am Rhein április 30- tól május 14-ig, Büdesheim május 14-től június 15-ig. Kitűnik a fentiekből, hogy az első táborban rövid ideig tartózkodtunk, a távozásra elegendő ok adódott az időjárás megváltozása miatt. Beállt az eső, méghozzá tartósan. Amikor éjszaka azt hallottuk, hogy kezd esni, addig nem keltünk fel, amíg alattunk meg felettünk át nem ázott minden - addig feküdtünk, mert az volt még az egyetlen nyugalmunk. Utána már nem volt lehetőség, hogy lefeküdjünk, mert akkor már csak a vizes földre, sárba tudtunk volna feküdni. Amikor már fölkeltünk, akkor csak áztunk és fáztunk az esőben. A gödreinkben tócsák gyűltek össze, a gödrök közti keskeny utakat kihántolt puha föld sártengere borította el. Nem volt talpalatnyi száraz terület, úgyhogy még az ácsorgás is fárasztó, elviselhetetlen volt. Aki összeesett, hörgésére, jajgatására valahonnan szanitécek kerültek elő, és elvitték előbb egy kezelő vöröskeresztes sátorba, a továbbiakban sejtelmünk se volt, hogy hová. Amikor teljesen tönkrement az egész terület, és már nem volt semmi lehetőség, hogy ott normális életet éljünk, akkor mentünk egy újabb táborba. A sártenger poklából célszerűnek látszott kimenekíteni bennünket, a vezetőség komolyan aggódott járványtól, fertőzésektől. Felütötte fejét a vérhas tünete jó néhány táborlakón, ez elegendő ok volt az elszállításunkra: „Kocsira fel!”, ami már nem ment olyan könynyedén, mint előző felpakolásunkkor. A sáros bakancsok, a szutykos, nedves köpenyek is gátolták mozgásunkat, nem beszélve elerőtlenedésünkről, álmatlanságunkból fakadó szellemi, fizikai gyengeségünkről. Egy-két órás út után a remélt várakozásunk ellenére nem egy vasúti állomásra szállítottak, hanem egy még hatalmasabb, de rendezettebb táborban parkoltunk le. Szívünkben halványan élt a remény, hogy esetleg elbocsájtanak, szélnek eresztenek, hogy megszabaduljanak az ellátási nehézségektől, a gyarapodó egészségügyi gondoktól. Egymásra nézve, felmérve külsőnket, állapotunkat, aggódtunk egymásért, de főleg önmagunkért. Azért esett olyan jól ez a feltételezés, amit főleg mi terjesztettünk magunk között, hogy az amik igyekeztek megszabadulni tőlünk, hiszen mi nem is vagyunk annyira ellenségek, ellenük nem is harcoltunk, és lényegében csak iskolások, akadémikusok vagyunk. Képzelgésünket megtörte a látvány, amikor az újabb táborban, Heidesheimben lepakoltak bennünket. Barakkoknak, sátoroknak itt sem volt nyoma, de a cage-ek rendezettebben sorakoztak egymás mellett, és a szélső dupla kerítés között dzsipes járőr is körözött megállás nélkül, segítették a tornyokban figyelő őrszemek munkáját. Nem lehetett látni a tábor végét. Csak már amikor a lámpák égtek körülöttünk, akkor láttuk, hogy hol a vége. Tudtuk, hogy nagy lehet, mert voltak a nagy táboron belül a cage-ek, út így, út úgy, mindenfele. A kerítést nem volt ajánlatos megközelíteni, erre figyelmeztettek is, és lőttek is rögtön a próbálkozókra - már nem is tudom hány lépésre nem volt szabad megközelíteni. Ha netalán átvágtuk volna magunkat a cage szögesdrótján, nem lehetett rögtön a szabadba jutni, még ott volt a fő kerítés, ami az egész tábor körül volt. Április utolsó napjában vettük birtokba új szálláshelyünket, örültünk a száraz talajnak, végre lefekhettünk. A hideg éjszaka még dermesztő volt, sátor, pokróc nélkül, vacogtatóak voltak ezek az éjszakák. Hármas csoportokba vergődve áthidaltuk némileg az előbb említett hiányosságokat. Schoket Ferivel és Papp Egonnal, akikért
