Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
272 Kilátástalannak tűnik minden, bennünket nem tudnak lelkesíteni a méteres meszelt falfirkák, „Sieg, oder Sibirien”, vagy „Sieg oder Tod”36, amik utcánként megjelentek minden falon. Ugyanúgy a fenyegetések: a járőröknek felhatalmazásuk van, hogy azonnal intézkedjenek a dezertőrökkel, ami kivégzést jelenthetett. Állandóan híresztelték, hogy már nem sok kell az újabb csodafegyverüknek a befejezéséhez: kilövik, és megmenekülünk, ez volt a jelszó. Bíztak is benne. Hülye fejjel még mi magyarok is bíztunk abban, mert volt példa rá, hogy kilőttek, és sikeresen tudtak Londonra zúdítani jó egynéhány rakétát. De már a lakosság, a polgárság érezte, hogy ez a befejezés. Egyszer már megmenekültünk a haláltól, amikor kivontak bennünket a balatoni Margit-vonal frontvonalról Polgrádinál, még mielőtt teljesen körülzárt volna a szovjetek előrenyomuló két éke jobbról és balról. Nem feledtük még el a ráták állandó gépfegyvertüzét, a Sztálin-orgonák méterről méterre haladó pásztázását. Mindezt újra megismételni, átélni idegen földön, idegen érdekekért? Kimondottan ez volt a célja a német hadvezetésnek, de szerencsére akadt néhány felelősségteljesen gondolkodó vezető beosztású tiszta honvédségben is - például a Ludovika vezető parancsnoksága is, akik menteni próbálták a rájuk bízott alakulatokat. Egyik módszer például az volt, hogy a tervezett kiképzés befejezése előtt néhány héttel, vagy inkább csak nappal, átvezényelték az alakulatot egy másik állomáshelyre, ahol színleg, elölről kezdődött a kiképzés, a helyi körülményeknek megfelelően. Tudtuk, a századunk nap mint nap érezte, hogy az iskolaparancsnok mindenáron meg akarja menteni a rábízott fiatalokat a bevetéstől, a pusztulástól, nem hiszem, hogy a jövendőbeli tiszti garnitúrát föláldozták volna egy harci eseményben. Sőt - és ehhez már személyes érdeke is fűződött - úgy ügyeskedett, hogy végül is amerikai fogságba essünk. De ez még odébb volt, a következő napokban olyasmi történt, ami külön fejezetet érdemel. Ez az esemény nemcsak számunkra volt elrettentő epizódja a háborúnak, de történelmi szempontból is szomorú emlék: Drezda bombázása és egyben pusztulása. 1945. február 12-én parancsot kaptunk szálláshelyünk felszámolására, Drezda elhagyására. Ez a nap pakolással, saját holmink és az Akadémia itt tárolt raktárkészletének kocsikra pakolásával telt el. Rengeteg cuccunk volt, ruházat, élelem, és ezt mind be kellett raknunk. Másnap már kora reggel több fordulóval kiszállítottuk az Elba másik oldalán levő teherpályaudvarra a Magyarországról kimentett katonai, hadi és élelmiszerkészleteknek egy egész vasúti szerelvényt megtöltő bőségét. Azóta sem derült ki, hogy Drezda melyik pályaudvara lehetett ez, amely nem is annyira a külvárosban volt, hiszen rengeteg emeletes ház környékezte a harminc sínpárnál is több rendező vasútállomást. Beesteledett, mire végeztünk a berakodással. A nyugalmas, de fáradsággal teli nap után lepihentünk a marhavagonokban. Az indulás ideje bizonytalan volt, nem kaptunk vontatómozdonyt. A szomszédos vágányokról fülünkbe zúgtak a tolatásban lévő szerelvények nyikorgásai, sikolyai, és az ütköző szerelvények csattanásai. A leterített szénán jólesett a pihenés, nem sokat törődtünk vele, hogy a töltények, gyutacsok között voltunk elfekve. Gondolataink haza szálltak, magam is azon töprengtem: mi lehet odahaza? Az érsekújvári októberi bombázások során házunk, otthonunk elpusztult, erről még értesültem nem sokkal eskütételünk után. Sorra vettem, hogy szülővárosom 36 Győzelem vagy Szibéria; Győzelem vagy halál
