Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
ezer halottjából mennyi és köztük kik lehetnek rokonaim, ismerőseim, barátaim. A város épületeinek egyharmada elpusztult; hogyan vészelték át a telet a kibombázottak ezrei, köztük az én szüleim is? Furcsa gondolatok voltak ezek, vagy egy sejtés? Rossz előérzet? Este volt már, gyarló fények pislánkoltak a hatalmas pályaudvaron, de a vasutasok még a sötétben is tervszerűen, gyakorlatiasan végezték dolgukat. Szerelvényünk mozdulatlanul állt a szomszédos sínpárok között a térség közepén. Éppen vacsorázni készültünk, zseblámpánk fényénél előkotortunk némi ennivalót és hozzá a bicskát; szalonna, kenyér volt csupán az élelmezésünk akkor. A kenyeret leszelve hirtelen felbúgtak a szirénák, légiriadót jeleztek. A szolgálatban lévő vasutasok jobbra-balra integettek, hogy ki merre menjen fedezékbe. Én a kocsiban tartózkodó barátaimmal egy közeli kis, olyan tízszer tíz méter alapterületű menetirányító őrtorony pincéjébe húzódtam. Vártunk és reménykedtünk, hogy csak zavarórepülés lesz, továbbhúznak valamerre észak felé. A sors kegyes volt hozzánk ezen a pályaudvaron. Nem mintha nem érte volna el ezt a környéket is a bombák szele és vihara. Odalenn az óvóhelyen érezhetően megremegtek a falak, egy-egy közeli, távoli becsapódáskor. Az emberek nyöszörögtek, sopánkodtak, összetett kézzel imádkoztak, és várták, hogy mi történik. Papp Egon, Schoket Feri és jómagam jobbnak láttuk, ha kimegyünk a szabadba, mielőtt még fejünkre dőlne az egész épület, betemet maga alá, mint ahogy be is temette a pincékben lévőket ott Drezdában. Mintha nappali fénybe léptünk volna ki: félkörívben az egyik oldalon minden ház égett és lángolt, a szürke porfelhőkön keresztül is átvilágított a tüzes fény. Egy felüljáró híd alatt, annak betontömbjének tövéhez lapulva megbabonázva néztük a gyújtóbombák játékát. Az érintetlen sötét oldalon - mert ugye elsötétítés is volt - néhány pillanattal a bombák becsapódása után a házak tetején előbb tűzkakasként száguldott végig egy tűzcsík, hogy utána lángra lobbanjon valamennyi ház tetőzete és omló zuhatagként árassza el az egész környéket. Egész háztömbök sora lobbant lángra. Gyújtóbombákat dobtak le: az volt a céljuk, hogy a régi favázas épületek gerendázatait mielőbb fölégetni, és akkor a ház úgyis összedől, nem kell, hogy kimondottam robbanó bombákat dobjanak le, de azokból is volt bőven. A város egyik percről a másikra kaotikus, lángoló, füstölgő csatatérré vált, ahol százezernyi férfi, nő és gyermek próbálta legjobb tehetsége szerint menteni az életét. De ez nem volt könnyű feladat, a pincében a hőség egyre nőtt, tüzes kemencékké változtak, ahol az emberek először megfulladtak az oxigénhiánytól, majd szénné égtek. A menekülők elől lángfal zárta el az udvarra vezető kijáratot. Akik mégis megkockáztatták a távozást, kigyulladt ruhájukban hiába vetették magukat a földre, a tűzörvény hatására az utcák is lángoló aszfaltfolyókká változtak: ettől a nagy hőtől még az úttestnek a kérge is begyulladt. A polgári védelem vezetése megbénult, mert az utcák járhatatlanná váltak, és a bombák elvágták a létfontosságú telefondrótokat, amelyek a vezetési pontot kötötték össze a mentő- és tűzoltóparancsnoksággal, valamint a megfigyelőállomásokkal. A gáz-, víz- és villamosvezetékek számtalan helyen megsérültek. Drezda lakói a támadás első perceiben megszűntek összetartó, egymást segítő közösség tagjai lenni és elvesztették az együttműködés képességét. Mi hárman, akik kimenekültünk a légoltalmi pincéből, a bombázási szünetekben megpróbáltuk társainkat felkutatni, de a kigyulladt szerelvények lángtengere és a lőszert, benzint szállító vagonok folyamatos robbanásai félelmetes akadályt 273
