Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

gunk miatt, amit a leereszkedő köd is segített, a tüzet szemközt beszüntették, a terep nyugodttá vált. Nem tudom, hogy ebben a támadásban az egész szakaszunk, vagy csak a tíz-egynéhány emberből álló rajunk vett-e rész, de a visszavonulási parancs után a védelmi állasunkban a rajombeli társakkal már együtt ünnepelhettük teljes létszámban a megmenekülésünket. A műút magaslata és az erdő néhány fája viszonylagos védelmet nyújtott a pihenőbeli őgyelgésünkre. Hideg is volt, éhesek voltunk, a gulyáságyúk lemaradtak, meleg étel helyett délben hideg tejet kaptunk. Eme rövid ebéd utáni pihenő után újabb riadó, repülőtámadást kaptunk. Jöttek a ráták, valószínűleg felderítési céllal. Elég alacsonyan repültek, úgyhogy lövöldöztünk rájuk, és ők is viszonozták a tüzet, hatásosabb géppuskáikkal. Ijesztgetésre elegendő volt kölcsönösen ez a manőver.

A nap e két megpróbáltatása után jött a harmadik. Délután úgy négy órakor parancsot kaptunk reteszelőállás felvételére, jelenlegi állásunktól előre, körülbelül másfél kilométerre. Úgy tűnik, a megjelölt hely a Lujza-major és a Batthyány-kastély között terül el. Szökellésekkel haladtunk előre, de a szürkülő sötétségben is felfedeztek bennünket, így menetközben erős sorozatokat kaptunk. Az elhárítás egyre erősbödött, úgyhogy kénytelenek voltunk az előttünk négy-ötszáz méterre levő elhagyott üres lövészárokba behúzódni, amit lassacskán mindnyájan elértünk. Széliében volt hosszadalmas kiterjedésű ez az inkább futóároknak nevezhető mélyítmény, amely lehasalás után védelmet nyújtott ugyan, de a benne levő bokáig, néhol térdig érő víz ugyanolyan veszedelmet jelentett alulról, mint a felülről érkező golyószórók, géppuskák és az aknavetők sorozatai. És ebben a lövészárokban egy egész éjszakán keresztül bent maradtunk, nem tudtunk belőle kijutni.

A víz fölött kuporogva sem vészelte át mindegyikünk az elhárítást. Kollányi és Horváth megsebesül, az immár teljes sötétségben hátravisszük őket kötözésre a kastélyba, én voltam az egyik kísérő. Mikor odaértünk, ott kötözgették az embereket. Hogy ezek közül hányán haltak ott meg, vagy később, ezekről nem tudtunk. Aztán sokat spekuláltam azon, hogy mostan merre, vissza menjünk, vagy másfele? Mert ahogy a mi nagyszájú tizedeseink meg szakaszvezetőink közül jó néhány eltűnt, a nagy büszkeségükkel és harci készségükkel együtt - mi is követhetnénk a példájukat, de hát nem sikerült, és nem is akartuk. így, erős kísértések közepette vettem magamon erőt, hogy az „eredjetek vissza!” vezényszóra tényleg visszatérjek. Visszamentünk a lövészárokba, és ott voltunk reggelig. Pedig milyen jó lett volna a kastély valamely zugában meghúzódni, messziről élvezni csak a harci zajt.

A visszaút még félelmetesebb volt, mint az előző támadásunk. Működött már a Sztálin-orgona is, pásztázta sakktáblaszerűen a terepet. A sok lehasalás, a repeszek elleni védelemként a hasra vágódás kikészítette kezünket és főleg térdünket, nem beszélve köpenyünkről, nadrágunkról, amely még nem cafatokban, de vizesen, sárosán lógott rajtunk. Tájékozódásunkat, hogy merrefelé is menjünk, most nagyban megkönnyítette egy felgyűlt szalmakazal, amely az egész terepet megvilágította. Elkerültük a lövedékeket, srapneleket, boldogan ugrottunk be társaink közé az árokba, vissza a tócsákba. Rendeződtek soraink, felzárkóztunk, már tudtunk egymással kommunikálni. Kaptuk és továbbítottuk a parancsokat, vízzel telt bakancsunkban vártuk a fejleményeket, de még inkább, ebből a siralmas helyzetből való kiszabadulásunkat. Hiányoltuk a leghangosabb szolgálatvezető őrmesterünk hangját, illetve őt magát - hová lett? Eltűnt? Mi enyhe szóval lelépésére gondoltunk, mert már délben valamilyen ürüggyel a raj szerinti egyes körletbe távozott. Innét jött utánunk a hármas számú körletbe, hajnali három óra tájban. Valószínűleg ő hozta az újabb paran-257