Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

258 csőt visszavonulásunkra. De egyelőre nyugton kellett még maradnunk, csökkenjenek a tüzek, mind a lőfegyverekből, mind az égő szalmakazalból.

Eljött ez az idő is, a kedvező körülmények biztosították a vizes árkok rejtekének elhagyását. Sajnos egyik bajtársunk nem úszta meg ezt a manővert. Az árok végén kiemelkedve haslövést kapott, méghozzá nem is az ellenségtől, hanem az oldalszárnyon elhelyezkedő ötös pontból, három német géppisztolyostól. Nem tudtunk létezésükről, elhelyezkedésükről, de mikor meghallották a magyar hangokat, beszüntették a tüzelést, így több sérültünk nem akadt. Ebben, illetve a további viszonylagos tűzszünetben még az éjszaka visszavonultunk a balatoni műút mögé védőállásainkba.

Lényegében most lett vége a december 8-i eseményeknek. Napközben eszembe se jutott ennek a napnak múltidéző emléke. Pedig ez ünnepi nap volt eddigi életemben, Mária ünnepe, a szeplőtelen fogantatás napja. Gimnazista koromban ezen a napon tettek fogadalmat a Mária kongregáció új tagjai. Hetedikes, nyolcadikos koromban én voltam az ifjúsági vezetője, prefektusa ennek a vallásos egyesületnek. Évről évre ezen a napon, a fogadalom templomi megújítása után, ünnepi gyűlést tartottunk, mai szóval, egy kis bulit. Ez a háborús körülmények között csupán teadélutáni szórakozásra korlátozódott, az esti elsötétítési rendeletek miatt nyolc órai zárási határidővel. A fogadalmi érme most is a zsebemben volt, lehet, hogy ez mentett meg a nap folyamán a fenyegető veszélyektől, ami minden lépésnél, minden mozdulatnál a nyomomban volt. Most éreztem meg igazán ezt a földöntúli égi segítséget, amit további életem során is mindig éreztem.

Az emlékező hálaadásból nem maradt el a fohász, és a további segítségkérés sem. Erre 9-én nem sokkal ébredésünk után szükség is volt. A megeredt eső kopogását úgy hirtelenében szórványos lövöldözés, aknatűz zaja kísérte. Gyanús előjelek zsibongtak érzékszerveinkben, először láthatatlanul, majd nem sokkal később látható bizonysággal. Megelevenedik a szemközti oldal, széles sávban szétszóródva, tömegesen támadnak a ruszkik. Fenyegető sokaságban állandó géppisztolyozással közelednek felénk, átszellemült, inkább részeg hurizással. „Nem szabad lőni, be kell várnunk a támadókat lőtávolságra!", adta ki a parancsot századosunk, nehogy már messziről elriasszuk őket.

Félelmetes érzés volt, mikor elkezdődött a támadás, mert nagy volt a tűzerejűk, a tüzelőállásból leadott lövések, ágyúlövedékek. A géppuskáikkal úgy jöttek elő, hogy állandó sorozatot adtak le az előttük lévő terepre, fölöttünk süvítettek a golyók és mellettünk robbantak az aknák. Behúzódtunk és védtük magunkat, amennyire tudtuk. Az embernek át kell esni a tűzkeresztségen - hát nem a nadrágunk bánta, de a félelmünk azért megvolt. Záporoztak a lövedékek a fejünk felett, egészen közeire beengedtük őket, már százötven méterre is megközelítettek bennünket, amikor tűzparancsra rájuk zúdítottuk a tüzet - elszabadult a pokol. Én a golyószórós mellett voltam a lőszeres, az adogató. A támadás meghiúsult, megtorpantak és visszavonultak a ruszkik. Azt az egypárat, akik átjutottak a vonalunkon, lelövöldözték a bajtársaim. Körülbelül olyan ötszáz méteres szakaszt kellett nekünk védeni, egy nagy rét volt velünk szemben. Amikor ezt feltérképezték, akkor úgy tűnt nekik, hogy ez egy üres szakasz, tehát itt jól lehet támadni, csak mi oda közben éjjel befészkelődtünk, és sikerült megállítani őket. Meg is gondolták, hogy nem ott, a mi részünkön támadnak legközelebb.

Ha nincs az a tűzerő a kezünkben, amink volt, átmentek volna. Nekünk, mint ludovikásoknak, a fegyverzetünk az kimagasló, csúcsteljesítményű volt. A légkor-