Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Patasi Zoltán
velünk a vonat, kilenc kilométerre volt az immendorfi lágertól. Gyalog mentünk, de akkor a kilenc kilométer nekem annyi volt, mintha most elmennék a szerdahelyi templomba. És örültünk is, pláne ha hazafelé megy valaki, akkor nem is érzi, hogy megy. Hazafelé Az is ilyen négyszázon fölüli tábor volt, azt mondták, hogy a Göring Werke, Göringművek voltak ottan. A lágeren kívül volt egy modernebb ház, kint volt a csehszlovák zászló, és kijött oda Csehszlovákiából két személy, ott kaptak helyet, ott volt az irodájuk. A Macsadi már tudta, hogy hova megyünk, gondoltam, hogy majd fog beszélni, vagy mi az istennyila, bement feleségestől, én meg vártam kint a folyosón. Jön ki, és azt se mondja, hogy papucs, otthagyott. Úgy meglepődtem. Segítettem a csomagjukat vinni, és hát egyforma üldözöttek voltunk, nem? Magyar, minden, és ilyenek vagyunk. Lehet, hogy félt, családja volt, de nem szólt egy tetves szót se, azt se mondták, hogy lócsecs a markodba. Hogy említhette, hogy én kint vagyok, vagy nem, nem tudom. Bekopogok, megyek be, németül köszönök, guten tag, mert szlovákul nem tudtam. Ott volt két középkorú pasas, ültek az irodaasztal mellett, civilek. Beszéltek, egyik morva volt, másik szlovák - otthon a kolonistákat ismertem és tudtam, hogy melyik a morva és melyik a szlovák. Mondom, ich bin Ungar, nos a szlovák megszólalt magyarul, szerencsém volt. Aztán ő mondta el mindig a csehnek, hogy mit mondok. Elmondtam nagyjából, hogyan kerültem ki Németországba. Mindjárt azzal kezdte, hogy mit akarok otthon? Merthogy az összes magyart dobálják át a Dunán. Aztán azt mondja, ide figyelj, ha nem lesz ki a szlovák vagy cseh emberekből a transzportlétszám, akkor te is eljöhetsz velünk. Hú, magamban, itt már probléma lesz. Egy ember nem számít egy transzportnál, az hülyeség! Szóval ha megtelik a transzport, akkor nem mehetek el - ez már csak olyan fikció volt. Mondom neki, nézze, én most ott vagyok a magyarországiak között, oda keveredtem a kórházból, itten nem lehet várakoznom, hogy el-e visznek. De mindjárt kapcsoltam, ide figyeljen, ne haragudjon, én ahonnan vagyok, Komárom és Pozsony között, Dunaszerdahelyhez közel, ott vannak szlovák családok, cselédek, Enyedben, azok ismernek, telefonáljanak oda, azok majd adnak pénzt kölcsön vonatra. De tudtam, hogy nem fog onnan telefonálni, még levelet se írtunk. Szlovák gyerekek voltak, együtt kollégáskodtunk, együtt ettünk, én őnáluk, ők nálunk, velem magyarul beszéltek, de a családban szlovákul, a magyarok alatt is. Nem számított, hogy szlovák volt, vagy nem szlovák, azelőtt ilyen nem számított falun. Aztán mondtam a szlováknak, elmegyek vissza Dorstenbe, mert ha maguk nem visznek el, akkor a magyarok meg közben elmennek haza, és akkor megint lemaradok, én ilyent nem reszkírozhatok. Nos erre nem szóltak semmit. Ha lett volna pénzem visszamenni, akkor nem is szórakozok velük, mert akkor megfogom a koffert, azt se mondom, hogy adieu, és viszszamegyek. Aztán gondoltam, mit fogok én ezekkel disznólkodni, kitettem az asztalra az englische ausweis-t, meg indexcard-ot. Ez olyan kijelentő volt a civil lágerból, mert rendesen papírokkal jöttünk, nem voltunk mink raboknak nézve, hanem civileknek. Rendesen nyilván voltunk tartva a nemzetközi vöröskereszt által. Aztán kérdem, hol van itt az angol parancsnokság? Azt mondja, hát mit akarsz? Kérek tőlük jegyet az útra, hogy vissza tudjak menni, ahonnan jöttem. Erre azt mondja, no jól van akkor, 235
