Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Patasi Zoltán

236 itt maradsz és hazaviszünk. Már nem engedett el az angolokhoz, biztos szégyellhette a pofáját.

Mindjárt az irodájuk felett az emeleten kaptam helyet, be sem kellett mennem a lágerbe - azt se tudom, hogyan nézett ki. Megyek föl a lépcsőn, viszem a fabőröndömet, nem kopogtam semmit, mert ki tudja kikkel, milyen csavargókkal leszek én mostan itten, benyitom az ajtót, látom, három magas ember áll bent a szobában, úgy huszonöt-harminc év körüliek, csöndben beszélgettek. Volt ott három nagyobb ágy, ők ott állnak és még külön egy ágy - marha jó, gondoltam, az lesz az enyém. Odamentem az ágyhoz, rádobtam a koffert, és elkezdtem magyarul hangosan káromkodni magamnak: ami kijött belőlem, az összes szenteket, meg amit az ember ott megtanult káromkodni. Nem törődtem olyan dolgokkal, hogy kik vannak, mik vannak ott. Az egyikük szólt hozzám csehül valamit, én erre azt feleltem nicht ferstehen, ich bin Ungar. Ezzel be is fejeztük, én azokkal két hét alatt egy szót nem szóltam. Maguk között németül beszéltek, szudétanémetek voltak, de perfekt tudtak csehül is, úgy jelentkeztek be mint csehek. Le se fütyültek, senki nem beszélt velem. Arra a két hétre nem is nagyon emlékszek, az úgy kiment a fejemből. Még arra sem emlékszem, hogy mit ettem, hol ettem.

Két hetire el is indultunk onnan, csak azt tudom, hogy július hónap volt, meleg napok. Ott ment a vasút kívül, ettől a háztól, odajött a szerelvény közel, olyan száz méterre, nos berakodtunk. Tehervonat volt, közepén egy személykocsival, azzal jött az a szlovák meg a morva, jöttek velünk azok is, hoztak minket haza. A tisztára kisúrolt vagonokba a szobatársaimmal meg más idegenekkel kerültem, tizenhármán vagy tizenhatan voltunk egy vagonban. Voltak ott fiatalok is, magyarok is, Érsekújvár környékiek, akik perfekt tudtak szlovákul, nem is árulták el, hogy magyarok. Ezt aztán tudtam meg Pozsonyban. Amikor elindult a vonat velünk, megnyugodtam. A három pasas mellettem volt, az egyik oldalon, de azt nem tudta senki, hogy németek, csak én.

Elérünk a határhoz, és a határon túl megálltunk Chebben. Már estére volt az idő, de még sütött a nap, jó nyári idő volt, ahogyan megállt a vonat a teherpályaudvaron, kiültem a vagonajtóba, lógattam a lábamat és néztem ki. Éppen ott állt meg a vonat, ahol németek dolgoztak, akiket nem telepítettek még ki, sárga ruhában voltak, hogy a vonat lássa őket. Egy darabig álltunk, vártuk, hogy mikor mehetünk tovább. Ez a mienk csak olyan mellékes vonat volt, nem besorolt, ezeknek mindig többet kellett várni. Ez a három német a fejem fölött beszélt velük, de nem tudom, miről, olyan gyorsan beszéltek, de gondolom, informálták őket, hogy itt mi van. Jött az éjszaka, a vonat elindult. Reggel felébredek, nos nincs meg a pokrócom. Nyár volt, nem is volt fontos, de haza akartam hozni, nos ez sincsen. Nézem jobban, nincsenek mega németek se, az éjjel megszöktek, ott a Szudéta-vidéken. Elkezdtem, hogy keine deka, keine deka,30 szakramentszki krucifix, nem is tudom, kivel beszéltem, mert egyet se ismertem. Aztán gondoltam, több is veszett Mohácsnál, de ebből lett egy újabb probléma: megtudták a vonat urai, hogy a németek leléptek, jelentették a csehek a két póknak, hogy megszökött innen a vonatból a három pasas.

Pilsennél voltunk, kint a városon kívül megálltunk, kitolatott a vonat velünk egy olyan kis ligetes, fűzfás helyre, volt ott valami négy-öt katonai barakk, ott raktak ki

30 semmi pokróc