Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Papp József
Hadifogság 203 Na és aztán az angolok elfogtak minket. Éhesek voltunk, nem volt mit zabálni se, de a németeknek se volt már mit enni, jóformán. Nem volt fegyverünk, úgy vártuk az angolokat - tudtuk, hogy a Montgomery-csapatok fognak bevonulni -, mint a messiást. Aztán, 1945. május 3-án, kint voltunk az erdőben. Még ott lent, az úton lehetett hallani, hogy azok a hülye SS-ek még mindig védekeztek: hát nem hogy hülyék voltak, hanem fegyelmezettek, fanatikusak. Reggel, amikor kivirradt, csend lett. Hát mi ez? Egyszer csak két vagy három magyar SS jött, a Hunyadi-páncélosok: „Hát hol pék faszában vagytok, az angolok már bent vannak a kaszárnyában!” A kaszárnya a dombon volt, a falu már ott kezdődött lent olyan öt-hatszáz méterre, és már ott a főúton lehetett látni, hogy jönnek az angolok, tankok is, meg minden. És ez után fogtak el minket. Elfogtak? Dehogy fogtak el minket! Mentünk be a raktárba, hogy találunk valamit enni. Megyünk be a konyhába darizni, elemelni, amit láttunk - nem csak élelmiszert, de akkor a konyha volt a legelső. Egyszer csak két angol odajött a páncélautóval. Gumikerekei voltak és volt rajta a kis ágyúcska, és géppuska. Úgy emlékszem, mintha most volna. A két katona leugrik, és leintettek. Németül megkérdezték: „Wer bist du?" „Ungar” - magyarok. „Was ist das Ungar?” Mondom: „Hungary.” Először nem értették, aztán mondtam, hogy „Budapest, Budapest! Soldaten Budapest!" Megértette, és mondta, hogy „OK, OK!” Aztán mentünk be, és szedtük össze mi is a szajrét, de a németek is azt csinálták. Teletömtem a gázmaszktartót zsírral, és hasábburgonyát is vittem: krumpli az volt nekik, a krumplileves volt még a legfzletesebb, vagy a főzelék. Az ennivaló, az volt a legelső, a kenyeret tartalékoltam, gondoltam magamban, hogy itt lehet még rossz világ is. Aztán mindenféle selyemterítőket, bőrruhát, meg mit tudom én, azt is elemeltünk - nekem aztán volt egy ördögbőrruhám, olyan kezeslábas, erős és esőálló. Aztán, talán már a második nap, hangosbeszélővel bejelentették, hogy sorakozó. Németül és angolul. De a németek még ott is mutatták a fegyelmet, az angoloknak is. Felsorakoztak, az összes százados és a repülőtér parancsnoka, az összes rang fent neki, a kitüntetések, a vaskereszt. Nem láttam, hogy lekezeltek volna. Először az angol elmondta a rövid beszédet, angolul is, németül is. És a német megfelelt rá, szintén németül is, és angolul is. Aztán a németeknek átadták az élelmezést, meg egyéb ilyen dolgokat. Hazudnék, ha megmondanám, milyen rangban volt a főparancsnok, de biztos ilyen őrnagy, alezredes vagy ezredes lehetett. Vagy a tisztek, azt gondolod, hogy levették ottan a sarzsot? A magyarok azok levették, de aztán feltették, még díszesebbet, mint ami volt nekik. Már mi kicseréltük a rossz magyar ruhákat, adtak katona ruhákat, nagy része mind kicserélte, a katonasapkát azt meghagytuk, akkor már nem levente-, hanem katonasapkánk volt. Négy napig csak úgymondva zabáltunk, nem győztek minket etetni, direkt nekünk főztek az angolok. Aztán kiosztották nekünk a bokszkesztyűket, és drukkoltak. Aztán mondtam nekik, de németül, hogy én birkózó voltam, Budapesten, jártam tréningekre, a Budapest MÁV-ba. Lehet, hogy lett volna belőlem olimpiai bajnok, ha nincs a háború. Szétosztották a bokszkesztyűket a fiatal gyerekeknek - hát ők is fiatalok voltak, de azért már húsz-, huszonegy évesek, nem 16 évesek, mint mi -, aztán bokszoltunk, és abban gyönyörködtek. Nagyszerű emberek voltak. A kommunizmus alatt nem lehetett dicsérni a kapitalistákat, én meg mindig dicsértem az angolokat. Az amerikaiak már nem tetszettek, állandóan csak a rágógumi, és beképzeltek voltak. De az angolok se bírták őket. Az angolok azok fegyelmezet-
