Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Papp József
202 ment több katonaautó is. Kiugráltunk szépen, és beugrottunk a rókalyukakba, éppen csak le tudtunk hajolni, már a golyók pattogtak, mint a hajderménkő. A bombák felrobbantak, de a sofőröknek sikerült elmenekülni. A autójuk meg elégett. Olyan ki tudja milyen kenyeret kaptunk, de csak lett volna belőle sok. Húsz deka volt a napi adag. Az volt a legnehezebb, az éhezés. Nekem valamivel könnyebb volt, mert négy darab cigarettát kaptunk naponta, Sondermischungnak hívták, olyan dohánykeverék volt, mindenféle törcsök voltak benne, és azt eladtam kenyérért, úgyhogy én dupla adagot ettem azért mindennap. Reggelire adtak feketekávét árpából: megvolt égetve a árpaszem, és azt öntötték le vízzel. Főzeléket is kaptunk tarlórépából, de az se látott tejet. Nem volt semmilyen íze se, de bár csak az is lett volna több! És ha valakit megfogtak volna lopásért, agyonlőtték volna ott helyszínen. Ott mese nem volt a németeknél. Na, a pilóták mondjuk itt-ott tojást kaptak, de mink csak mind ilyen kölesleveseket kaptunk, meg mit tudom én mit, mondom, a reggeli csak egy darabka kenyerke volt, meg schwarzkaffee, mást nem adtak. Még a háború végén is önfegyelem volt a németek között, még az édesanyja belsőjébe beleoldódik a németnek és a japánnak. Az a fegyelem még az utolsó pillanatig megvolt, csodálkoztunk a németeken. Mi meg mint a csürhe, úgy szétszaladtunk, mikor jöttek az angolok. De a németeknél, hogy valaki megtagadta volna a parancsot, ilyen nem volt, ott biztos nem. De ők azért intelligens emberek voltak, a pilóták is, meg a földi szolgálat is, le a kalappal előttük azon a téren. Mi fabarakkokban laktunk, de a pilóták azok finom tégla házakban, emeletes épületekben. És ott nem pokróc volt a takarójuk, hanem más. Mi az erdőben aludtunk mindig. Vagy nem aludtunk - ha csak egy gép jött, de akkor is jött. Egy olyan éjjel nem volt, hogy legalább egy zavaró repülés ne lett volna, hogy ne tudjunk aludni. Ledobott két bombát, csak hogy üresen ne menjen, csak egy gép. Idegileg kikészítettek. Elkezdtek szólni a szirénák, és futás az óvóhelyre. Mindig, mikor riadó volt - álmosak voltunk, fiatalok voltunk, aludtunk volna - „gyerünk, menekülés!”, mondta a Vincze Lénárt, és az erdőbe szaladtunk, a rókalyukakba: lebuktunk benne, és akkor már sivftott is a légnyomás. Aztán egyszer megint megszólaltak a szirénák. Huszonnégyen voltunk a szobán. Hárman aludtunk egy ágyon, legalul egy Ziegler Ernő nevezetű szakaszvezető, miskolci sváb volt, tudott perfekt németül, ő volt a szobaparancsnokunk. De elég szarházi volt... Aztán én középen aludtam, a Varga Laci meg legfent. Egyszer csak megszólaltak a szirénák: „Gyere le, már megint riadó van, gyere!” - mondtam a Lacinak. „Fütyülök rá!” - így megmondta. Otthagytam őt. Egyszer csak ám bombáztak: nem zavarórepülés volt, bombázás! Jöttünk vissza, barakk nincs! „Laci, Laci hol vagy?” - kiabáltam neki. Aztán valami nyöszörgést hallottam. Lehúztuk róla a fatetőt, és nem tudtuk megismerni, igaz, a sötétben nem is lehetett, de még reggel se: csupa füst, korom volt. Valami harminc-negyven méterre belevágódott a bomba abba a barakkba. Azt tudtuk, hogy a Szabó hadnagy hozott ennivalót, és hogy annak valahol ott kellett lenni. Visszamentünk, hátha valamit találunk. Hát nem megtaláltuk a sonkát, meg a kolbászt? Mint a jó a vizslakutyák, az égvilágon mindent megtaláltunk. Kimentünk az erdőbe, még száz méter se volt, és ott elrejtettük. És a főhadnagy úr, az meg csak mondta: „Gyerekek, fiúk, hát legalább kóstolásra, hogy a családomnak legalább valami darabka szalonnát adjatok vissza!" Irgalom nélkül: nem, senki nem tudott semmiről. Jót zabáltunk akkor. Most már ilyet nem csinálnék meg. „Bajtársak, legalább a kislányomnak, egy darabka sonkát, vagy szalonnát” - szabódott. Keine, nincs.
