Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Papp József
tünk, és az egyik, a Benes Pista azt mondta: „Ne menjünk ki az állomásra, menjünk haza!’’ Nem is mentünk, megtértünk a Bilié felé, ott leültünk a kórókévékre, volt egy darab szalonna vagy sonkadarab, elfogyasztottuk, még volt víz melléje. Mikor már hallottuk az estharangszót Sellyéről, és már Királyfáról is lehetett hallani, hazajöttünk. Az apám nem volt itthon, de már akkor itt, Komjáton volt pályaőr, vasúti őrházban - azt mondta az anyám: „Jézusmária, gyerek, agyonlőnek...!” Meg így meg úgy. Ha agyonlőnek, agyonlőnek. Az anyám is, de a többiek is így óbégattak. Problémánk már ebből nem volt, mert rögtön elkaptak minket. Hozzávágtak minket a miskolci légvédelmi tüzérekhez, azok itt, Királyfán a házaknál voltak elszállásolva, de nagy részük az iskolában volt elhelyezve. Nálunk is aludtak miskolciak, két cigány méghozzá: Miskolc környékéről voltak, de a miskolci hadtesthez tartoztak. Az utolsó időben még nekünk is be kellett az iskolába vonulni: féltek, hogy meglógunk, a kis két Vág közé. A tantermekben feküdtünk szalmán, valami két vagy három éjjel. Ott már a miskolci katonák dirigáltak nekünk. A parancsnokuk is miskolci volt, hajói tudom. Zeitlinger századosnak hívták, perfekt beszélt németül. De fegyverük nem nagyon volt, volt valami öt puska az egész századnál. Az olyan rongyos gárda volt, a miskolci légvédelmi tüzérek, ágyújuk nem volt nekik, már akkor nem volt semmi. Ide menekültek, és vártrák, hogy majd valami fegyvereket adnak nekik. Valami gyakorlatot is csináltak. Pénzük azért volt, vásároltak marhákat, meg borjúkat a parasztoktól. A sellyei hidat is őrözték. Ott voltak ágyúk, de nem Boforsok, csak olyan gépágyúk. És az nulla: csak négy és fél kilométerre vitt el. De azért leszálltak a ruszki gépek, a ballonokat lelődözték, amik arra voltak, hogy ne tudjon leszállni alacsonyra a gép. Ki voltak kötve, a híd körül, erős vászonkötelek tartották. Ha belegabalyodott a gép, akkor lezuhant. A parancsnokunk egy magyar főhadnagy volt, Szabó nevezetű. De a tisztek között is rendes volt, le a kalappal. A családjával: feleségével és a gyerekeivel volt ott, a fiával, meg a lányával. Féltettek minket nagyon: hát, fiatal gyerekek voltunk. De ezek aktív tisztek voltak különben, a Szabó hadnagy és a felettese, a Zeitlinger, oldalfegyverük volt nekik, de más nem. Ó, nagyszerű emberek voltak. De többen is voltak, voltak azért közöttük ilyenek is, olyanok is, de azért általában rendesek voltak. Aztán összeszedtek minket, adtak valami rossz göncöket, bakancsokat, és február 23-án vonattal nyolcvanunkat elvittek Németországba. Mi, akik leventék voltunk, olyan ötven körül voltunk, a többiek meg ilyen katonaszökevények voltak, mert voltak olyanok is, akik hazajöttek a frontról, és itt bujkáltak a farakásokban, erdőkben. A Csuba Vince, a gátőr is bújtatta őket. Mint például a Vincze Lénárt - az volt nekünk az „apánk”, mert aztán később vigyázott ránk -, ő volt a legöregebb, akkor volt 34 éves. Ő már a frontról jött vissza, amikor elkapták. Ugye jártak így, és kutattak, nem lehetett elbújni, mert kihúzták még a kéményből is az embereket vagy a gyerekeket. De jöttek velünk olyanok is, akik egyáltalán nem voltak katonák, cseh időbe sem, és akkor meg már jó volt még vak is, meg sánta is. És sok cigány gyerek is volt közöttünk. Minden valamirevaló pérói gyereket elvittek. Miskolci katonák, akik velünk jöttek, olyan ötvenen lehettek, úgyhogy egy szerelvény az tele volt. De aztán voltak olyanok, akiket visszaengedtek: a Vincze Vilmost, a Fickónak az apját, vagy a Mlóúch Tivadart is, egypár olyan öregebbet, akik már negyvenévesek elmúltak, azokat hazaengedték, Szénéről hazajöttek. Akkor már nem kellettek, vagy mit tudom én, visszaküldték őket. Ennivalót nem nagyon vihettem, hisz szegények voltunk, mint a templom egere, nem volt nekünk még disznó se akkor, vagy volt mondjuk olyan 50, 60 kilós, hát mi 199
