Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Papp József

198 A kivitel előtt

1945 vízkeresztje előtt a sellyei nyilaskeresztes parancsnokság kiadta a parancsot a gyülekezésre, és már másnap elvittek minket - leventéket, 16 éves kortól - Újvárba. Én akkor 17 éves voltam, de vitték még a 1928-asokat is. A Pázmány Péter Gimnáziumban két éjjel szalmán aludtunk. Emlékszem, vízkereszt napján, nagy dallal mentünk ki az újvári állomásra, hogy bevagoníroznak, és elvisznek Németországba. Daloltunk, a Magyar honvéd túl a Dnyeperen, és a népek meg sírtak. Mentünk az állomásra, de végül a németek nem engedtek - hurcolkodtak, menekültek -, nem adtak vagonokat, mert nekik kellettek. Visszamentünk a gimnáziumba.

Aztán mikor beesteledett, a ruszkik ám elkezdték lőni a várost. Már akkor áttörték a Garamnál a frontot, és még Perbetét is elfoglalták, elfoglaltak mindent egészen a Nyitra folyóig - egészen Újvár széléig futottak a ruszkik. De olyan gyorsan jöttek, este már lőttek be, mint a hajderménkő, még az állomást is lőtték. Mikor már közel lőttek az iskolához - nem találták el -, valaki elkiáltotta magát: „Gyerünk, meneküljünk!” A nyilasok - az őrség, azok vigyáztak ránk - eltűntek. Szaladtunk ki az állomás felé, és mindenki hozzátársult valakihez. Én a Pozsonyi Józsival, egy 1928-as gyerekkel mentem. Szaladtunk ki a városból, és vagy jobbra, vagy balra becsapódott a gránát, de aztán sikerült kijönni Újvárból.

Gyalog elindultunk haza, ami 35 kilométer, keresztül a szántáson. Bementünk Tótmegyerre, nekem ki is vérzett a lábam: mind a két lábamon szandálok voltak. Tüzes gép, gőzgép szántotta azt a földet, ott volt a Károlyi-birtok, és meg volt fagyva, a lábam egy vér volt. Tótmegyer ugye az szlovák falu, de ottan az idősebbek mind tudtak, gagyogtak magyarul. Kérdezte az öreg szlovák, magyarul, hogy „Hát az oroszok?” Mondtam neki, hogy reggelre itt lesznek. De még azon a napon, miután visszajöttünk az állomásról, fiatal gyerekek, német SS-ek, olyan húszéves ficsúrok, nagy dallal, panzerfaustokkal meg géppuskákkal mentek be az állásokba a Nyitra partjára, és visszaverték őket: 54 tankot kilőttek. Aztán még Perbetét is visszafoglalták.

Aztán úgy jutottunk haza, hogy felvettek minket a német autók. Tótmegyer után, Sókszelőcénél nézkedtem, és mondtam a Józsinak, hogy itt kell lenni valahol a kompnak, aztán ki is volt írva, hogy komp. Egyszer csak nagy dübörgés, és megálltak az autók - hogy mennyi, azt én már nem tudom -, rögtön az elsőről leugrott a német. Menekülő németek és nyilasok voltak. Nézkélt a német, és mondtam neki, hogy ottan nincs híd, „keine Brücke”, és magyarul mondtam neki, hogy Vágsellye. Erre azt mondta, hogy gut, gut, gut, és hogy aufstehen, hogy menjünk fel hátra az autóba. No, felszálltunk: hát itten vannak már emberek. Öten-hatan biztos, mind nyilasok. Az egyik, rajta a nyilas karszalag, azt mondta: „A nyilaskeresztes parancsnokságtudjátok hol van Sellyén?" Mondtam, hogy nem tudjuk. Egyszer csak a selylyei hídon voltunk, még az öreg híd volt, egészen áthoztak, és itt a Hanusz kocsma előtt a Józsinak megrúgtam a bokáját, és odasúgtam neki, hogy le az árokba. Ki is ugrottunk, még volt egy csepp hó is, és oda behemperegtünk. így aztán sikerült hazajönni.

Egy darabig otthon voltunk, szédölögtünk, satöbbi. Egyszer csak jött egy parancs, hogy megint be kell vonulni, nekünk is, a fiatal, 16-17 éves gyerekeknek. Adtak valami mundért, de akkor otthon aludtunk és élelmeztünk, és vártuk újra az eljövetelt, hogy elvisznek megint. Aztán el is akartunk menni a sellyei állomásra. Olyan tizenhatan voltunk, de akkor se jött velünk senki. Voltak idősebbek közöt-