Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Lengyel István
190 fenyőkkel, bokrokkal volt benőve, csoportokban. Semmi falu, vagy város, csak egy édesvizű patakocska, ami folyott bele a tengerbe, olyan hat-hét méter széles lehetett. A túloldalán valamilyen gátőr lehetett, ott volt a háza és a csónakja, meg egy gát, az választotta el az édes vizet a tengeritől. Hogyha sok volt a víz, engedett a tengerbe, ha kevés, akkor elzárta, ez volt az ő dolga. De soha nem láttuk őtet, nem mertem a közelébe menni. Sokan voltunk ott, lehettünk olyan ezren is, legalábbis arról beszéltek a mieink, hogy ennyien vagyunk. De csak leventék, ott nem voltak egyenruhások. Volt köztünk sok magyarországi levente is. Azok, szerencsétlenek, kicsit elmaradottabbak voltak hozzánk képest - emlékszem, voltak ott Zala megyeiek, és amikor ettük a kaját, amit magunk főztünk, odajöttek kérni belőle, úgy mondták, hogy tezsvér, adj egy galánnyal... El lehet képzelni: semmi, de semmi nem volt az alvásra, mindenkinek saját erejéből, eszéből kellett kezdeni, ki mit talált, ki hogyan ügyeskedett. Aztán hogyan segítettünk magunkon: a háború alatt német katonák, légvédelmisták lehettek ott, voltak ott olyan széles reflektorok, amivel a repülőgépekre világítanak és aztán a tüzérség lövi őket. Néhány gyerek csinált oda létrát, felmásztak, az üveget kitörték, ferdére tették, tettek rá celtet és abban aludtak az éjjel. Nagyon jó hely volt, csak hát, rossz volt a közlekedés oda föl. Voltak ott valami ládák, azokba mentünk be első alkalommal, négyen. Csak meggörbülve, lábunk behúzva, úgy fértünk be, de nem lehetett kibírni. Másnap, mikor körülnéztünk, amit tudtunk, szedtünk össze, és abból mindenki épített valamit. Én egy haverral, Prokopec Lacival találtam egy nagy fene asztalt, látszott is, hogy az valami szakácsoké lehetett valamikor, lefoglaltuk magunknak. De nem volt teteje, csak a négy erős láb. Kimentünk a tengerpartra, már mindenfele jártunk, kerestünk, mit lehetne találni. Aztán észrevettük, hogy a hullámok ide-oda dobálják a homokot egy gyönyörű üres gumicsónakon. Be volt takarva, csak a legvége látszott, kikotortuk, Jézusom, ez a mienk! Kivettük a csónak gumialját és azt tettük az asztalra - passzolt. A tetejét egy kicsit megszilárdítottuk valami lecekkel, vagy erősebb ágakkal, rátettük azt a gumit és oldalról meg jó sűrűn leszurkáltunk ágakat. Ez volt a mi lakásunk. De ott is csak éppen ketten fértünk el. Éjjel mindig oldalt fekve mentünk aludni, mert egymásnak háttal a fenekünk végett nem fértünk volna el. Az volt a baj, hogyha pisálnunk kellett, nagyon hideg volt, nem akartunk kimenni. Ha énnekem kellett pislantanom és a Laci felé voltam fordulva, akkor Lackó, fordulj, pislantok! Jaj, már megint? Lassan, egyenként kellett fordulni, kétoldalt csináltunk kifele egy-egy lukat és ott kipisáltuk magunkat. Reggel az volt a mindennapi munkánk, hogy azt a homokot dobáltuk a francba és helyette tettünk oda frisset. De a tenger nagyon jó volt, kora tavasztól a jéghideg vízbe bejártunk - olyan jó volt az a víz, hogy igazán. Nagyon gyakran fürödtünk, örültünk a hullámoknak. Nekünk újdonság volt, hát mi soha nem voltunk még akkor tengernél. Heidkatéban sokáig voltunk, olyan októberig, más dolgunk nem volt, csak törődni magunkkal, de az egy kicsit nehéz volt, főleg eleinte. Nem mertünk gondolkodni azon, hogy hazamennénk, meg nem tudtuk, merre is kellene mennünk. És abban reménykedtünk, hogyha már így megtaláltak bennünket, kihoztak és tudják, hogy ott vagyunk, akkor fognak törődni velünk. Még mindig volt valami a tarisznyánkban, mert a németek adtak, mikor vittek bennünket oda. Nem akarok sokat mondani, de keveset se, körülbelül két hónapig teljesen magunkra voltunk hagyva, saját magunk teremtettük elő a kaját - mindenki azt szerzett magának, amit tudott.
