Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Lengyel István
Nem messze tőlünk volt egy orosz tábor, onnan szintén jártak össze-vissza a foglyok. Orosz katonák voltak ott, akik német hadifogságba kerültek és ott maradtak a háború után is. Eleinte tőlük vettük a lóbabot, meg a répát, ami a pataknak a túlsó oldalán nőt, ott voltak földjeik valami parasztoknak, onnan lopták. De aztán mink is gondolkodtunk: hát mi is tudunk lopni, nem csak ők, és szereztünk mink is. A környéken teljesen kizabáltuk a vadsóskát, elég keskeny levelei voltak, finom volt, és hát az csupa vitamin. Eleinte még bőven volt, mert ott óriási területek be voltak nőve, aztán már nem lehetett tovább szedni, mert már egyszerűen nem volt. Még a maradékot is, ami elvirágzott és magba ment: rájöttünk, hogy azt is meg lehet enni, semmi baj nincs belőle. Voltak, akik átmentek a folyócska túlsó oldalára, mert ott a németeknek nagy tehéncsordáik voltak, és elmentek éjjel fejni, volt egy kis tej. Aztán amit a tehenek kipotyogtattak magukból, a tehénlepényekből nőttek olyan apró gombák - príma, finom gomba volt. És annyira nem számított, hogy az ember a szarból szedi ki. Szépen megmostuk, megfőztük és megettünk. Vagy a kagylók: azzal probléma volt, mert nagyon nehéz volt kinyitni. Aztán megint valami okos azt mondta, hát ti hülyék, hát nem tudjátok, hogyha a tűz fölé tartsátok, akkor kinyílik? És úgy is volt, ha parázs fölé tartottuk, kicsit megnyílt és akkor késsel már ki lehetett feszíteni. Csakhogy abban a kagylóban van egy bél, amiben homok is van, és az nem megy mind ki. Ha az ember megpirította, akkor nem tudta, hogy mi ropog a foga alatt: az a megsült teste vagy a homok. Azt is ettünk, és soha semmi problémánk nem volt tőle. A Lacival egyszer átmentünk a patakon, és azt mondja, te, észrevetted? Ezek a tehenek milyen éhesen keresik ezt a zöldet. Olyan lapos bokrok voltak ott, nagy, vastag sötétzöld levelekkel, felülről simák, alulról meg olyan apró, bársonyos szöszszel. Ha megnyomtuk a levélt, lé jött ki belőle. Te Pityu, mondta a Laci, kóstoljuk meg. Jól van, Lackó, de együtt, te is, én is; nem voltunk biztosak, nem-e lesz valami bajunk belőle. De ha már a tehenek vagy a kisebb borjúk mind zabálják, nem lehet az olyan rossz. Megfőztük, de nem mondtuk meg senkinek, mi az. A Pogány Lalinak, egy nagyon jó somorjai barátomnak, annak adtunk kóstolni. Te, hát ez finom, azt mondja, ilyen finom spenótot még nem ettem. Aztán megmondtam neki, hogy ez nem spenót. Aztán ő is nekifogott. Még most se tudjuk, hogy mi volt az. Sokáig nem mondtuk el senkinek, hogy ne kelljen messze menni érte, nagy területen keresni. Tőlünk körülbelül tíz-tizenegy kilométerre bent a tengerben el volt süllyedve egy hajó, az orra fönt volt magasabban, és olyan ferdén. Az oroszok kíváncsiak voltak, ellopták a gátőrnek a csónakját, és amikor apály volt, akkor azt kihasználták és bementek a hajóhoz. Rozst találtak benne, nem zsákokban, hanem szabadon, olyan négyszögletes rekeszekben. Már elég régóta benne volt, meg volt dagadva, nagy szemek voltak, de a sós vízben nem romlott meg. Kiszedték a gabonát, kihozták a partra és a nyavalyás oroszai jöttek hozzánk: Magyari, magyari! Rozs, rozs! Kérdeztük, mi, hogyan? Príma, príma! Megmutatták, jaj de jó nagy. Meg is vettük, mert volt cigarettánk is, márkánk is, amit még a németek alatt kaptunk. Mivel nem voltunk dohányzók, a Lacival sok dohányunk volt, én csak raktam, raktam a hátizsákomba. Aztán amikor az oroszok kínálták ezt a gabonát, jól jött, vettünk tőlük. Mindig egyformán adtunk dohányt, te is adj egyet, én is, és amit kaptunk, az is közös lett. Lisztet akartunk belőle csinálni és sütni. Rájöttünk, hogy semmi értelme nincs, ha kinyomjuk belőle azt a tejszínű levét, az szamárság lett volna, az ereje kimegy. 191
