Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Lengyel István
hettek oda, mint mink, vagy önkéntesek lehettek, nem tudom, de nálunk öregebbek voltak. Ők a saját vagonjukban voltak, és láttuk, hogy nem messze tőlük több üres vagon áll. Mindjárt megbeszéltük, hogy itt maradunk. Letelepedtünk és vártuk, hogyan alakul a helyzet. Rá egypár napjára megjelent egy férfi, civilben. Először az olaszokhoz ment és ott intézkedett. Aztán jött hozzánk és kérdezte, hogy kik vagytok, mit csináltok, mit akartok itt? Először ugye németül próbálkozott, azt hitte, hogy németek vagyunk, mondtuk, hogy wir nicht verstehen. Aztán azt kérdi - magyarok vagytok? Magyarok. Elmondtuk, hogy kik vagyunk, és hogy szeretnénk hazamenni. Arról szó se lehet, azt mondja. Nézzétek fiúk, énnekem az a feladatom, hogy figyelmeztesselek benneteket, maradjatok helyben. Amikor az angol katonai vezetőség és a német helyi vezetőség elhatározzák, hogy összeszednek benneteket, akkor majd jövünk értetek. Most mindenhonnan szedik össze ezeket a partikat, gyűjtőtáborokba fogtok menni. Jöttök a kaszárnyába, megírjuk a névlistátokat és utána fognak dönteni, hogy hova mentek. Aztán még megkérdezte: fiúk, van valakinek fegyvere? Hát nem, nekünk nincs. No mindegy, de ha véletlenül valakinek van, ha haza akar kerülni, azonnal likvidálja a fegyvert. Rossz vége lesz neki, ha az angolok fogják megtalálni nálatok. Nekem volt egy pisztolyom, dohányért elcseréltem egy német altiszttel vagy tiszttel. Én nem cigarettáztam, mindig gyűjtögettem a dohányt és akkor jól jött - a hülye fejemmel arra gondoltam, hogy majd hazaviszem emléknek. Aztán szétszedtem, amennyire tudtam és négy égtájba dobáltam szét, nehogy megtudják, hogy nekem fegyverem van. Egy másik gyereknek szintén volt, és ő is eltüntette. Először az olaszokat vitték el az angol katonák. Lefegyverezték őket, de nem volt semmiféle ellenállás. Sőt, úgy nézett ki, hogy még örülnek is annak, hogy vége a háborúnak. Az angolok összeszedték a mindenféle fegyvert, még kardjuk is volt nekik, berakodtak a páncélos kocsiba, az olaszokat meg gyalog szépen bevezették a városba. Velünk meg nem is törődtek, pedig német egyenruhákban voltunk. Látták, hogy még fiatalok vagyunk, úgy hagytak bennünket. Aztán pár napjára jöttek utánunk is. Szépen megkérdezték tőlünk, nagyon normálisan viselkedve, hogy van-e fegyveretek, még itt az utolsó lehetőség bevallani. Nincs, nincs. Jól van. Megkaptuk a parancsot, szépen összesorakozni, jött kéthárom autó, és a vagonokból átvittek egy kaszárnyába bent a városban, oda szedték össze a leventéket, meg minden szedett-vedett népet. A kaszárnyában már voltak magyarországi leventék. Bejelentettek bennünket és megtervezték az indulást. Kikérdeztek bennünket, honnan jöttünk, hova megyünk haza, hol lakunk, születési adatainkat is kérték, két-három napig voltunk ott. Aztán egy jó darabot vittek bennünket kocsikkal, és a cél előtt egypár kilométerrel kitettek bennünket és megmutatták az utat. Gyalog mentünk, jött velünk valamilyen német is, aki direkt odavitt a helyre, útközben kaptunk kaját is. Ez olyan április vége felé volt és ott, Heidkatéban elkezdődött a nomád életünk. Heidkate Heidkate egy nagyon érdekes hely volt, vezetőség és őrzés nélkül. Mikor odavittek bennünket, azt mondták, itt lesz a helyetek. Nem volt ott elkészítve semmi se, ott hagytak minket, senki nem törődött velünk. Az egy teljesen üres tengerpart volt, a tenger mellett volt egy töltés és annak a belső oldala olyan alacsony, girbegörbe 189