Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Lengyel István
186 ember volt, szegényt egy alkalommal kirántotta a sorból a gallérjánál fogva és gyors lépésekkel húzta előttünk, úgy mutatta, hogy kell járni katonásan. És akkor, a riadó alatt ő volt az egyedüli gyerek közülünk, aki aludt tovább. Mikor aztán a riadó után mentünk föl, az ablakok ki voltak törve, a Feri közel volt az ablakhoz és a szilánkdarabok, meg minden ami apró volt, ráment a pokrócára. Csak azt vettük észre, hogy még mindig nyugodtan alszik. A nagy sietségben senki se keltette fel. Elég nagy hiba volt, de akkor mindenki úgy be volt tojva, kiabálták, hogy kifele, kifele, raus és ő meg átaludta az egészet. Aztán egyszer figyelmeztettek, hogy közeledik a front, és ha befejezzük az alapkiképzést, kapunk fegyvereket. Elég sokan voltunk, meghökkentünk, hát miért kapunk fegyvert? Mink nem azért jöttünk, hogy az oroszok ellen harcoljunk. Meg voltunk lepődve, mert a németek azt hitték, hogy mi önkéntesek vagyunk, Freiwillige. Mikor aztán mondtuk nekik, hogy bennünket a nyilasok hoztak és nem tudtunk ellenállni és hogy mi nem vesszük át a fegyvereket, ők is csak néztek. Teljesen egyöntetűen ellene voltunk. Figyelmeztetésként olyan háromnapi kihagyás volt kajában, nem volt sorakozó az ebédért, meg a reggeliért, semmi, egyszerűen nem törődtek velünk. Gondolom, a nyilasok állítottak be minket, mint önkénteseket, de mi erről nem tudtunk. Ugye a kajára mindig érzékeny voltam, és mondtam, hogy ez nem lesz jó. Volt ott egy olyan rámenős angyalföldi srác, ő vette át a vezetést, mert ügyesen gondolkozott. Tőlünk nem messze volt egy teljesen üres épület, ott senki se volt elszállásolva. A sarka le volt bombázva, lent a pincében volt egy hosszú folyosó és a folyosón helyiségek. Az ajtókat levették, és bévülről odatámasztották őket a bejáratnak, már fektetve: azok az ajtók tartották a krumplit, ami oda be volt hányva, hogy ne jöjjön ki a folyosóra. Megraktuk a nadrágunkat krumplival, alul bekötöttük. A srác még bent volt, én már meg voltam rakodva és kiléptem a folyosóra. Fordulok meg, egyszer csak a túlsó oldalról, a közepén volt körülbelül a lépcső a pincébe, ott megjelent a konyhafőnök, vagy a helyettese, már nem tudom. Meglátott és egy óriásit kiáltott: Halt! Hände hoch!21 Fogta a pisztolyát, és jött felém. Majdnem beszartam, hát természetesen, meg voltam ijedve. A lábam kicsit szét volt, mert meg volt tömve krumplival, olyan nehezen mentem: nem hagyta, hogy kiürítsük, úgy vitt bennünket be az épületbe, ahol el voltunk szállásolva. Egy nagy szerencsénk volt, hogy a főfő nem volt jelen, valahol el volt szolgálatiig - hogy hol, nem tudtuk, ilyet nem mondtak nekünk el. A helyettesének adott át minket, a dániai németnek, és ő nagyon jó ember volt. Odahívták a mi tolmácsunkat, egy öreg bajuszos tanító volt, Bérnek hívták, a fia is vele volt, a partinkba tartozott. Aztán fordította le: miért csináltátok? Tudjátok, hogy mi történhet, tudjátok, hogy statárium van, lopásokért halál jár. Persze, elkezdtünk pityeregni, bőgni és megmondtuk, hogy nem kaptunk enni, fiatalok vagyunk, éhesek, ezért dézsmáltuk meg a krumplit. Aztán az alhadnagy valamit beszélt a konyhafőnökkel. Azt mondta, hogy mind a ketten vigyük azonnal fel a krumplit, ami a nadrágunkban van, főzzük meg és becsületesen osszuk el a többi között, de hogy hallgassunk róla. Kilencvennyolcán voltunk a partinkban, somorjaiak, környékbeli falusiak, meg mások is, mint ez az angyalföldi gyerek is, ott már össze voltunk keverve. Ennek nagyon megörültünk és szívesen felvittük a krumplit, hisz úgyis az egész banda részére loptuk. 21 Állj! Kezeket fel!
