Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Lengyel István
így meg lett bocsájtva. Utána aztán rendeződött a kaja is. Azt mondták, hogy rendben 187 van, kapunk enni, de most már lövészárkokat meg tankcsapdákat fogunk ásni. Aztán sokáig jártunk is ásni az erdőbe, ide-oda, ahol szükség volt az utakat elzárni. A szökés és fogságba esés Már nagyon közel lehetett a háború vége, olyan áprilisban az oroszok a szárazföldi oldalról bekerítették Swinemündét. Azt már mondták azelőtt is, hogy előbb-utóbb oroszok kezébe fog kerülni. Olyasmit beszéltek, hogy már nincs lehetőségünk a szárazföldről menekülni, csak tengeren keresztül. Amikor megtörtént a riadó, az alhadnagy mondta, hogy hamar el kell hagyni a kaszárnyákat és gyorsan ki a kikötőbe, mert kevés az idő. Nagyon gyorsan, teljes fölszereléssel, gönceinkkel, hátizsákkal; fegyverünk nem volt. Ki is mentünk a kikötőbe, tulajdonképpen egész Swinemünde egy kikötő volt. Már akkor ott várt egy kisebb lótifuti hajó bennünket, amit csak a belvizekben használtak. Már nem volt annyi idő se, hogy szétosszák a kilós kenyérkonzervokat, az egész konzervosládák gyorsan be lettek dobálva a hajóra és máris indultunk ki a tengerre. Kijutottunk a tengerre, jó pár kilométert mentünk befele, szürkület volt, aztán már nagyon gyorsan jött az éjszakai sötétség. Akkor jelentek meg az orosz repülőgépek és kezdték bombázni a kaszárnyáinkat. Sztálin-gyertyákat is dobáltak, eléggé megvilágítottak bennünket, de nem lőttek se ránk, se arra a nagy hajóra, ahova vittek bennünket. A Sztál in-gyertyák ráestek a vízre és ahogy szétcsurgott az az olaj, vagy micsoda, még jó ideig égett. Ha a hajónk látta, hogy jön le az a Sztálingyertya, mindig az szerint lassan tért erre, vagy arra, cikcakkban ment. Tulajdonképpen az utolsó másfél vagy két órában vittek ki bennünket onnan. Aztán körülbelül olyan tíz-tizenegy óra körül észrevettük, hogy a kis hajónk odatért egy nagy fene hajóhoz, legalább akkora volt, mint egy kétemeletes ház. Nem tudtuk, mi vár ránk fönt: akkorra már annyira besötétedett, hogy nem láttunk. Mindenféle német parancsszavakat hallottunk, egyszer csak engedtek le a fedélzetről egy keskeny kötéllétrát. Mindenkinek megmondták, hogy jól igazítsuk mega hátizsákjainkat, amiken a nagy kabát volt, összecsavarva. És ha megyünk föl, ne merjünk lenézni, csak föl, föl és mindig föl és ott azonnal a fedélzetre; nagyon keményen mondták, hogy ezt tartsuk be. Aztán azon inogva-mozogva, a felszereléssel együtt fel is másztunk. A hajó már tele volt öregekkel, gyerekekkel, nőkkel és oda tettek minket is: a németek kihasználták a lehetőséget és bennünket kilencvennyolcunkat is kimentettek. De már a mi részünkre nem volt hely, úgyhogy csak a fedélzeten kaptunk szállást, ki hol talál helyet, ott bújjon meg. A legügyesebbek észrevették, hogy jó nagy kutya van a fedélzeten, bernáthegyi lehetett, szegényt kikergették az óljából és hárman mindjárt bebújtak oda, nekik volt a legjobb lakásuk. Aztán volt ott olyan szögletes valami, rácsok, nem tudom nem-e a konyhának volt a szellőztetője: alulról jött a meleg, arra is ráfeküdtek sokan. Én eléggé rossz helyet találtam magamnak, voltak a fedélzeten körülbelül hatvan centi széles pléhszekrények, bévül három részre osztva, én bementem egyiknek a közepére, egy jó vastag kötél volt benne. Elég szűk hely volt, a kötelek nyomták a fenekemet, oldalamat, arra nem is gondoltam, hogy kiszedjem őket, de azért nem volt az tele. Áprilisban bizony éjjel hideg volt és ugye az a vas, pléh: reggelre meg voltam egészen dermedve. Amikor reggel hallottam, hogy a srácok magyarul beszélnek, odahívtam őket, hogy nyissák ki az ajtót, amit éjjelre behajtottam és mondtam nekik, hogy vegyenek ki onnan.
