Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Lengyel István
csapatban, biztos a szobák szerint. Elhelyeztek bennünket, ágyak ott nem voltak, csak a padlón és a takarókon feküdtünk. Akkor még volt saját ruhánk, meleg holmijaink, mindent fölvettünk. Egy-két hét múlva leadtuk az összes civil ruháinkat, azokat már aztán nem kaptuk vissza, és fölöltöztettek bennünket kék német egyenruhába, az volt a repülősöké. Kaptunk enni, már amennyit kaptunk. Volt egy kevés alapkiképzést, ganze Abteilung: links um, rechts um. De Dievenowban inkább ilyen rendészet volt, rendfönntartás, takarítás, a repteret kellett rendben tartani. Talán egy-két hónapot lehettünk Dievenowban, utána jött valamilyen átszervezés és szétosztottak bennünket. Az én partim Swinemündébe volt elküldve, oda is egy jó ideig gyalog mentünk, de aztán egy városban beültettek bennünket vonatba, és eléggé hosszú utunk volt. Emlékszem arra is, hogy Swinemünde előtt talán tíztizenöt kilométerrel légiriadó volt, Fliegeralarm. Jött egy nagy támadás, parancsot kaptunk, hogy szálljunk ki és menjünk szét, szóval elbújni, amennyire lehet. Hallottunk berregést, bombázás is volt, de repülőgépeket nem láttunk. Mikor vége volt a riadónak, sorakozó, és gyalog mentünk már be Swinemündébe. Még emlékszem rá, amikor mentünk be a városba, láttuk, hogy egy vagont a sínről levitte a légnyomás, ott feküdt oldalt, azt hiszem, hogy akkor lehetett lebombázva. Swinemündében öt kaszárnya volt egymás mellett, olyan negyven-ötven méter hosszúak, ott szállásoltak el bennünket, két vagy három épület részben le volt bombázva. Aránylag jól el voltunk látva, kaptuk dohányt, cigarettát és a zsoldot, amin aztán Kümmelt szoktunk venni, olyan üdítőt. Ezt a kaszárnyában vettük, ki nem járhattunk. A kék egyenruhánkat leadtuk, és kaptunk helyette zöldet, megmondták, hogy mi most már nem repülősök leszünk - hát ott Dievenowban se voltunk azok -, és a zöld annyit jelentett, hogy tengerészruha, Kriegsmarine. Ott már meglehetősen kemény katonai kiképzést kaptunk és rendszereset, de az is csak alapkiképzés volt. Megtanítottak bennünket jelenteni is, a szobánkban: Soldat Stefan Lengyel, als Stubedienst meldet sich, in der Stube alles in Ordnung,20 ezt belénk verték. Megtanultunk a riadó alatt gyorsan felöltözni, felsorakozni, kifutni a tengerpartra és onnan aztán vissza. Tűzoltókiképzésünk volt, hogyha hirtelen történik valami a hajón, hogy azt tudjuk eloltani. De csak beszéltek róla, csak mutogatták ezeket a kézzel hordozható tú'zoltómasinákat, amikkel mentünk volna besegíteni a hajóknál. De nem került bevetésre sor, soha. Swinemündében átéltünk bombázást is. Éjjel nyugodtan alszunk, egyszer csak Fliegeralarm. Magunkra tettük a katonasisakot, a gönceinket a kezünkbe és futni a pincébe, a lehető leggyorsabban. Az egyik parancsnokunk német alhadnagy volt, de Dániából származott, mint ahogy mi vagyunk szlovákiai magyarok. Az föl se öltözött, őrajta is csak az az éjjeli pizsama volt. Már messzebbről lehetett hallani, hogy közeledik a bombázás. Lementünk a pincébe és nagyon izgatottan vártuk, hogy lesz-e valami bombázás, kimondottan ránk. És akkor már valahol a közelben robbanások voltak. Volt egy nagyothalló somorjai gyerek, a Varga Feri, tudom, hogy cserkész volt, a cserkész helyett azt mondta, hogy tejtész. Nagyon jóravaló gyerek volt, egyetlenke. Mindigazzal vágott föl, hogy benne volta cserkészszervezetben és hogy ő nem fél semmitől. A parancsnokunk, egy főhadnagy, az borzasztó vad 185 20 ...mint szobaszolgálatos jelentem, a szobán minden rendben van
