Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
176 hordták, azok vették meg. Aztán két napjára hozták vissza, hogy megzöldült az ujjúkon a gyűrű. Úgyhogy bolond sztorik voltak. Leleményes volt az ember, ugye. Tiltva volt az, hogy civillel érintkezzünk. Ha meglátta az algériai őr, hogy szóba állunk velük, vagy hogy a civil cigarettát adott, az őr azt az illetőt - akár öregembert is, tanárt, vagy papot - fenéken rúgta. De mink kijátszottuk még azokat is. Aztán, mi lett a vége a dolognak: romeltakarítás közben találtam egyszer a romokban egy a utó-be Isőgu mit. Volt egy acéldarab, azt márványkövön megélesítettem késnek, amivel aztán szétvágtam szálakra, és parittyákat csináltam. Vagy búgatyúkat, meg ilyen kalapáló jancsikat, kötélen ugráló mackókat - ki volt feszítve egy madzag, és azon tornázott. És ezeket eladtuk a gyerekeknek. Idővel már annyira be voltak tanítva - tudták, hogy nem lehet érintkezni a foglyokkal -, elmentek olyan száz méterre, letették valami kő alá a csomagot, én meg elballagtam arra krampáccsal, lehajoltam és fölvettem. Vagy egy darab kenyér, egy kis dohány, vagy pénz volt benne és helyette odatettem a parittyát. Sokszor volt, hogy három fél kenyerem is volt már, mikor mentünk be, és az sokat segített az emberen. Sőt, még a börzén is adtam el dohányért, mert kezdtem megint dohányozni, vitézkedtem. A parittyára annyi kuncsaftom volt, hogy rettenetes. És mit tesz isten, egy olyan vörös hajú gyerek jött egyszer: mutatta, hogy üzletelni akar, mondom, jól van, várj, a csákánnyal egy kicsit tovább mentem a romoktól, letettem a parittyát, aztán eljöttem onnan. A gyerek odament, elvette a parittyát, és letette a csomagot. Mikor bontom ki, egy pakli dohány volt meg mille frank - ezerfrankos, ez volt a legnagyobb francia pénz! A víz kivert azonnal, te úr isten, ezer frank, hát ezzel mi lesz? De várjunk csak, Strasbourgban vagyok, mennyire lehet innen a Fekete-erdő, ahol a Duna ered? Oda kellene eljutni valahogyan, megvenni valami hajót, aztán valahogy letutajozni a Dunán, vagy elvitetném magamat - mindjárt ilyen bolondságok jártak az eszemben. Mit csináljak? De aztán elkapott a félelem: nem igaz, hogy ezt nem fogják keresni. Ijedtemben elmentem a latrinára, és ami a nadrágon van ez a varrás, a szegély, zsilettel fölvágtam és szépen benyomtam oda pénzt. A hajózható csatorna mellett voltunk, ami Strasbourg közepén volt, íves hidak mentek rajta át, mint a komáromi hidaknak egy része, ott dolgoztunk. Volt ott egy bódé, abban voltak a szerszámok, ott öltöztünk át, ott vettük fel a szerszámokat. Már éppen sorakoztunk, adtuk le a szerszámokat, amikor látom, hogy jön felénk egy vörös hajú asszony, fut elöl ez a gyerek, sír, anyja meg kiabál vele, pálca a kezében és üti őtet. Mindjárt tudtam, hogy jönnek a pénzért. Elég az hozzá, hogy odajött az asszony és mondta az őrnek, hogy a gyerek ellopott hazulról pénzt és odaadta egy hadifogolynak. A gyerek apja valami rokkant volt, volt valami trafikjuk, onnan vette ki az ezerfrankost. Talán nem is tudta, hogy mennyi az a pénz; habár már iskolás gyerek volt, kellett neki tudni. Az őr azt mondta, hogy nem létezik, itt ilyen nem lehet, az őrök vigyáznak ránk. De hogy biztos, mondta az asszony, ezer százalék! Kérdi a gyerektől, biztos? Biztos, odaadta egy embernek. Persze ott már hívtak tolmácsot, egy magyar tisztet, aki beszélt franciául, és azt mondták, hogy addig nem megyünk el, míg át nem néznek bennünket. Fogtam magam szépen, mindjárt lenyúltam a földre, és próbáltam magamat sárral kenni, mintha viszketne valami, kentem az arcomat és szépen beálltam a második sorba középre. Én mindig úgy szoktam menni, ahogyan a rajban álltunk, hogy az első ember voltam. Volt egy szeges botom, és amikor a csikket megláttam az út szélén, fölböktem - ezt persze nem volt szabad.- Miért ide állsz? - kérdezték a többiek - Hisz csikket szoksz szedni...- Máma nem kell a csikk - mondtam nekik.
