Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
fel, persze röhögtek rajtunk, ez csak úgy volt kitalálva, hogy tartsunk egy ilyen műsort. Aztán volt ott egy német gyerek, harmonikás, Wolf Rudinak hívták, egy háromsoros Hohner harmonikája volt, másodszor már ő is fellépett. Aztán állítólag valahogyan a fülébe ment a Guillotnak, hogy koncertéltünk, és azt hiszem, a Vöröskereszt útján adtak egy bőgőt, és rendes, nagy dobokat is. Én csak addig voltam a zenekarban, míg a szobában játszottunk, úgyhogy csak egyszer voltam föllépni, a második fellépésen más lett helyettem. De a Rudi egy virtuóz volt a harmonikán, a végén már úgy volt, hogy nem fért be oda a nép, mindenki kíváncsi volt. Aztán volt egy magyar gyerek, az valószínű balett-táncos lehetett: nőnek volt öltözve, nos hogy fellép a Rökk Marika, a világhírű táncosnő. Több ilyen műsor volt, vicceket mondtak, vagy szavaltak, énekeltek. Egyszer a Guillot letiltatta az egészet, mert ha magyarul ment a kabaréműsor, mindig belekeverték a franciákat. És ott óriási röhögés volt. Aztán valaki lefordította nekik, és ez végett egy darabig nem volt se német műsor, se magyar, de aztán ment a főszervező a Guillot után, hogy hát ne haragudjon, többet nem fog ez előfordulni, mert hogy ezt valami hülye találta ki - úgy mosta ki magát -, aztán csináltuk tovább. 1946. február végétől már katolikus misék is voltak, minden vasárnap - hogy református istentisztelet volt-e, azt nem tudom. Én is elmentem egypárszor, ha jól emlékszek, németül volt a prédikáció. A kaszárnyában volt egy kápolnaszerű épület, mint amilyen a komáromi kórházban is van, ott voltak a misék. Munka közben egyszer észrevettem, hogy körülbelül olyan háromszáz méterre, a Rue de Gaulle utcán egy szép emeletes leányiskola van. Úgy tíz órakor, a nagyszünetben mindig kiültek a lányok az ablakba napozni, néha még nótáztak is. Kitaláltam, hogy megviccelem őket; már itthon is szoktunk játszani a tükrökkel, hogy bevilágítottunk valakinek a szemébe. Kedvező volt a napjárás, találtam egy darab törött tükröt és odavilágítottam. Mindjárt eltakarták a szemüket, és aztán lestek, lestek. Másodszor már észrevették, hogy honnan jön a fény, és megfenyegettek. Látták, hogy hol dolgozok a járdán csákánnyal, és amikor mentek ki az iskolából, csak azt vettem észre, hogy a két lány egy fekete krepp-papírba csomagolt kis csomagot ledobott. Odamentem, fölvettem, volt benne egy piskótatésztás sütemény, meg egy kis szalámidarab, vajas kenyérrel, ilyen kis maradék. Megköszöntem nekik, mutattam nekik, hogy puszi. Nevettek, integettek. Aztán másnap megint hoztak egy csomagot, abban már volt egy levél is. Egy magyar tanító olvasta el, aki beszélt perfekt franciául:- Te Kosztolányi, bolond szerencséd van. Az apja valami fejes a városnál, elintézi, hogy dolgozhatsz őnáluk is, nem kell lágerben lenned. A cím is meg volt adva, Rue de Gaulle, az utca, ahol dolgoztunk. Pláne abban az időben már nem is keresték azt, aki elment - már meg se kellett szökni, ki volt jelentve, hogy lehet szabadon is munkát vállalni. De akkor már mesélgették, hogy megyünk haza - ez körülbelül egy hónappal a hazamenetel előtt volt -, úgyhogy én azon gondolkodtam, hogyha oda kerülök, ki tudja, hogy aztán hogyan kerülök haza. így aztán egyáltalán nem is jelentkeztem.- Fiam, csínt soha ne csináljál! - mondta mindig az apám. És mégis csináltam. Olyan helyen dolgoztunk, hogy közel volt a pékség, és próbáltunk mindenből megélni. Például voltak köztünk aranyművesek: rézcsapokból nagyon szép „aranygyűrűket” csináltunk, gyönyörűen csillogtak, és negyven civil frankért eladtuk. Én is besegítettem, gumicsizmatalpból csiszolót csináltunk, én azzal finomítottam. Voltak ott magánfuvarosok lovas kocsikkal, akik a törmeléket 175
