Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
174 mert azért van benne tápanyag, de azt az állatoknak adják. Mikor odakerültünk Strasbourgba, az összes francia üzletben csak ez volt. De nem csak mi ettük aztot, a civileknek sem volt más, azok is nagy szegénységben éltek. Csak 1945 decemberétől lehetett látni, hogy már viszik a kenyeret az utcán, addig nem volt ott se. Mikor legelőször kijutottunk és civilekkel találkoztunk az utcán, kiabálták, hogy nem-e adunk el szappant, vagy valamit, adnak érte pénzt. Azt hitték, hogy nekünk van szappanunk, pedig nem volt. Mindig a csikket szedtük az utcán, mert a csikkdohány volt a valuta. Ha szerencsénk volt, olyan utcába kerültünk, ahol nagy dohányosok voltak, és a franciák dobták el a fél cigarettát is. Azt este szépen kibontottuk, a dohányt kiraktuk papírokra és megszárítottuk. Aztán a folyosókon ment a dohányárulás, rendes piac volt, egymás között üzleteltünk. A németek az egy szelet kenyeret odaadták körülbelül olyan öt csavarás dohányért, vagy a marmaládét is, mert volt olyan dohányos is, hogy őneki az a napi négy cigaretta, amit kaptunk, nem volt elég, remegett, ha nem volt cigarettája. De például a bakancsjavítás, vagy a ruhafoltozás is: voltak például suszterek, akik a cipőm talpát fél kenyérért javították meg, de csikkdohányért is dolgoztak. A Tóth Gyula is, szabó volt, nemegyszer a köpenyemet megjavítgatta. A honvédsapkám is tönkrement, aztán olyan szürkésbarna amerikai gyapjúkapcából csinált nekem egy újat, úgy nézett ki, mint a honvédsapka. Talált valami kaucsukanyagot, még azt is belevarrta, úgyhogy még sült is volt rajta. A következő évben egyre jobb volt a helyzet. A lágeron belül saját pénzt is használtunk, a lágerfrankot - minden bankónak más színe volt, volt egyfrankos, ötfrankos, tízfrankos. Úgy nézett ki, mint a rendes frank, ugyanolyan értéke is volt, csak valamivel világosabb volt a színe. De nagyon gyöngén fizettek, egy hónapban ha megkerestem a hatvan, hetven frankot, az már nagyon jó volt. Amikor megjelent Strasbourgban a kenyér, egy kiló kenyér hét frank húsz centim volt. Előleget kaptunk, meg hónap végi fizetést, azt a cég fizette a munkánkért. Aztán már a lágeren bévül volt két kantin is, szappant, fogpasztát, esetleg limonádét vehettünk, az utolsó hónapokban még tízes sör is volt. Meg olyan kis mézes cukorkákat is árultak, amiket nagy darabból vágtak, törtek. De dohányt, cigarettát a kantinban nem árultak. Aztán a végén már a csikkdohánynak veszett az értéke. Egy az, hogy megnyílt a büfé, és azért tudtunk becsempészni több mindent kintről is. Volt civil frankunk is, tudtunk beszerezni rendes cigarettát is, legalábbis akinek szerencséje volt, hogy olyan helyen volt. De a kenyérnek nem veszett az értéke akkor se. Aztán ha valaki ruhát vagy cipőt javított, azt már nem csikkdohányért - azt mindig egy rész kényérért csinálta, vagy cigarettáért. Voltak ott köztünk zenészek is. Majdnem Ipolysággal szemben van egy nagy község, Vámosmikola, onnan volt egy nagyon jó hegedűs, a Kiss Lajos. Hogy aztán azt a hegedűt magával tudta-e hozni, nem tudom, de ott hegedülgetett a szobában. Volt egy tanító, az a vöröskereszt útján kapott valami klarinétot, az meg azon játszott. És ahogyan játszottak, én a fölső ágyon voltam, szépen a lábam közé vettem az amerikai dobozokat és jártam a dobot:- Mi - néznek rám -, te tudsz dobolni?- Hát nem - mondom nekik -, de érzékem van hozzája, gyerekkoromtól. Aztán megalakítottuk a Rom(m)eltakarítók zenekarát. Kiss Lajos volt a prímás. Az erdész gyerek, Bedros János, nevéről ítélve valószínű szlovák gyerek volt, Kemencéről, ő volt a klarinétos. Az első fellépésnél csak ilyen amatőr zenekar volt, egy klarinét, egy hegedű meg én a pikszlis dobozon. Egy kultúrházfélében léptünk
