Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

16zet. Persze, itt is hangsúlyoznom kell, hogy ez helyzetről helyzetre változott. Ivancsík Ferenc és Molnár Lajos drámai helyzetein kívül néhány visszaemlékező, mint például Sukola Mihály, Papp Imre, Tóth Mihály, Kovács András - és maga Ivancsík Ferenc is - csokoládé- vagy cigarettaosztásra is emlékeztek. Többen a szövetséges katonák kimondott ignorálásáról is beszéltek, főleg a fiatalabb leventékkel szemben, akikben nem láttak fenyegető erőt. A fiatal leventék csoportjai, akik gyakran nagyméretű egyenruhákba voltak öltöztetve, valószínűleg nem jelentettek a szövetségesek számára meglepetést, tekintettel a Hitlerjugend tagjainak katonai bevetésére a háború utolsó időszakában.

Az idősebb katonák a fogságba esésükkor már gyakran tapasztalt frontkatonák voltak, sokan a keleti front harcaiban is részt vettek. A fiatalabbak a gyors felnőtté válást a viszonylagos hazai jólétből az összeomló Harmadik Birodalom felé vezető úton élték át, jobb esetben fűtetlen marhavagonokban, rosszabb esetben hosszú gyalogmenetekben. És ez az út általában csak bevezetője volt azoknak a nehéz hónapoknak, amelyek alatt gyakran találkoztak a hideggel, a hiányos élelmezéssel és tisztálkodási lehetőségekkel, nem beszélve a szövetségesek bombázásairól és a náci állam represszív jellegéről.

A visszaemlékezőim legnagyobb része már jóval a fogságba esése előtt sem volt a saját sorsának kovácsa, és inkább a háború külső erői mozgatták őket, mint saját akaratuk. Nem csoda, hogy sokakban az az érzés volt, hogy az ellenség fogságában jobb lenni, mint a német szövetségesük kezében. Paradox módon többen az ellenség kezébe kerülést inkább felszabadulásnak érezték. Gányovits Alfonz azt az időszakot nevezte fogságnak, amikor még német irányítás alatt voltak, s nem azt a helyzetet, amikor az amerikaiak kezére kerültek. Ebből a perspektívából a felszabadulás egészen egyértelmű helyzetében voltak olyanok, mint például Bandri Nándor, aki mint Németországba kihurcolt levente koncentrációs táborba került:

Az SS-ek meglátták, hogy sötét a bőröm, »Komm hier!«, és félre kellett állnom. A többiek mentek gyalog Kaltenkirchenbe, ott volt repülőpálya, engem meg vittek másfele. Odaérkeztünk, és volt ott öt fabarakk. Ott már voltak orosz foglyok, zsidók, mindenféle fajta nép. Levetkőztettek meztelenre, adtak rám csíkos ruhát, sapkát, aztán az őrök és kutyák vittek minket kiásni a bombákat. Ha nem robbant, ők elrobbantották, de ha elrobbant, akkor ott vesztünk. Ha szöktél, a kutyák elfogtak és széjjelszaggattak, vagy az őrök agyonlőttek. Ha valahol bombáztak, akkor vittek minket autóval, vagy gyalog. Ha az ember nem dolgozott, ütöttek, vagy a kutyát uszították, nem tudtál elszaladni sehova se, mert a kutyák egy-kettő megfogtak, arra voltak kitanítva. Vagy agyonlőtték az embert, nem vicceltek vele. Volt úgy is, hogy miközülünk hatan ásták ki a bombát, amikor bumm! Az volt a száz szerencse, hogy jó messze voltam tőlük. Ott maradtak. (Bandri Nándor, Kaltenkirchen! koncentrációs tábor, 1945. február-április)

Mielőtt rátérnénk a nyugati hadifogolytáborokban uralkodó körülmények kérdésére, meg kell említenünk a nyugati szövetségesek kezére kerültek specifikus státuszát. A szovjet hadifogság esetében - pontosabban mondva, a szovjetunióbeli hadifogság esetében - a választóvonal, ami elválasztotta a hadifoglyokat azoktól a személyektől, akik nem estek fogságba, egészen egyértelmű volt. Azok a katonák és leventék, akik a nyugati szövetségesek kezébe kerültek, többféle helyzetbe kerülhettek: az egészen szabad mozgástól kezdve, a szabad mozgású civil táborokon és a „félhadifogság’’ különböző fajtáin keresztül egészen a klasszikus, szigorúan őrzött hadifogolytáborokig. A szovjetekkel szemben, akik a hadifoglyokra elsősor-