Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

15tunk, a nyugati szövetségesek között - elsősorban az amerikaiak között - nemegyszer magyarul beszélő katonák is voltak.

A szövetséges katonák első logikus lépése az ellenség lefegyverzése volt. Az adatközlőim nagy részénél ez nem is volt szükséges, tekintettel arra, hogy a fegyvereiktől már megszabadultak - ha egyáltalán voltak valamilyenek.

Az amerikai hadsereg már vonult be, néger volt a fele. Rágták a rágógumit, csak úgy járt a szájuk és két ujjal integettek a lakosságnak. Mink is a lakosság között voltunk, már nem éreztük magunkat katonáknak. Aztán tudomást szereztek rólunk, az egyik katona hozott egy sisakot és hogy abba dobáljuk bele a borotvát, kést, villát, amivel kárt tudunk csinálni. Aztán egy tócsába mindent szépen beleöntött, itt van, már le vagytok fegyverezve. (Papp János, Nyugat-Csehország déli része, 1945. május eleje)

Aztán már ott lettek az amerikai katonák. Mindjárt felsorakoztattak bennünket egy nagy térre, voltak ott katonák, gyerekek, mindenféle jöttment. Aztán hogy mindenki, akinek van fegyvere, meg kése, pénze, rakja ki. Nekünk nem volt semmink se, mi volt nekünk? Voltak ott német katonák, azoknál meg talán pisztoly volt: levetkőztették az ingét, azt úgy elverték korbáccsal, hogy tiszta vér volt a hátuk. Ezt nem lehet elfelejteni, ez volt a fogságba esésünk. (László Jenő, Diekholzen, 1945 áprilisa)

A „szuvemrgyűjtés” - karórák, gyűrűk és más értéktárgyak beszerzése -, ami olyan tipikus volt a szovjet katonák körében, a nyugati fogságba került adatközlőim elbeszélései között is előfordult, de nem olyan nagy mértékben. Ezt az is befolyásolhatta, hogy a visszaemlékezőim többsége szerényebb családi háttérrel rendelkezett - legtöbb esetben nem volt semmijük, ami iránt érdeklődtek volna a jól felszerelt nyugati katonák.

Jött egy amerikai, no, hány óra van? Nekem volt egy órám, még bérmálásra kaptam, mondom neki, ennyi... Hopp! Rögtön lecsatolni, és elvitte. (Molnár Lajos, valahol Jéna környékén, 1945. április 1. után)

1945. május 1-jét már Münchenben éltem meg. A lábadozó tiszteket ott gyűjtötték össze utókezelésre. Itt éltem meg az amerikai megszállást. A klinikánkra, amely egy elmenekült és kifosztott gyárigazgató rezidenciáját foglalta el, néhány jól öltözött sisakos katona hatolt be. Németeket kerestek, de nem találtak. Ezért megelégedtek azzal, hogy akinél karórát, gyűrűt és más ékszert találtak, elvették. Az utánuk jövőktől aztán megtudtuk, hogy az élcsapatot börtöntöltelékek alkották. Bár azt hiszem, a katonák legtöbbje nem leánykérőbe jött és kínálás nélkül is zsebre vágott, ha meglátott értékesebb ezt-azt... (Kemény József)

Az amerikaiak sorba állítottak bennünket, aztán jött egy olyan seggdugasz manusz, francia volt, de amerikaiaknál volt katona. Azt mondja - mink nem értettük, csak a századosunk -, mindenki szedje ki az óráját, ékszert, vagy valami értéket. Kiraktuk, ami volt, és akkor valami zűrzavar lett, a többi amerikaiak elkezdtek felesölni ezzel a manusszal, hogy összeszedte tőlünk az értékeket. Ugye a tisztünk az értette, aztán egy kis idő múlva mindenki felszehette a dolgait. Rendes manuszok voltak, sok volt közöttük, aki tudott magyarul, én is beszéltem velük. (Gyurícsek László, München környéke, 1945. május 1.)

Úgy, ahogy más helyzetekben is, a fogságba esés pillanatában sem lehetett az első benyomásra hallgatni. A szövetséges katonáknak résen kellett lenniük és erélyeseknek mutatkozniuk, s ez a kép nyilvánvalóan különbözik a későbbi flegmatikus amerikaiaktól és britektől, abból az időszakból, amikor már lenyugodott a hely-