Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
centi magasságban ment a lövés. Aztán jött még egy sorozat, akkor meg azt vettük észre, hogy óriási gőz van - kilőtték a mozdonyt, akkor már tényleg megijedtünk.- Ki kellene, gyerekek, ugrani! De még rettenetes volt a sebesség, nem mertünk kiugrani; ment velünk a vonat, mint az őrült, mert lefele mentünk a dombról. Mikor már leértünk, olyan tisztásféle jött, jobbra meg erdő. Akkor már csak olyan negyvennel mehettünk, a vonat saját súlyától. Én voltam talán az első, aki kiugrott a vagonból, de még akkor is hasra estem, aztán a többiek hoztak ki onnan és futottunk az erdőbe. Elkezdtünk futni föl a dombra, mert olyan mélyedésben volt a vasút, és akkor megint ránk szálltak a gépek. Pontosan akkor kezdtek lőni, amikor már az erdőben voltunk, a szerelvényre is, meg miránk is. Végül olyan hatvan méterre lehettem bent az erdőben, egy fa mellé álltam és csak mindig azt lestem, hol vannak. De a szívem úgy vert, hogy úgy éreztem, mintha a fától mindig ellökött volna, olyan pánikban voltam. Borzasztó volt az az ijedtség. A vonat meg közben ment tovább, de aztán megállt. Két tisztnek a felesége, meg egy vagy talán két kislány halt meg. Az egész szerelvényből talán két vagy három katona is megsebesült, de nem halálosan. A mi vagonunkban meg semmi, még csak sebesült se volt. Azt hiszem, három ló megdöglött, azok a hátsó vagonokban voltak. El lehet képzelni azt a pánikot. Aztán nagy nehezen lecsillapodott a helyzet. Ott álltunk olyan két-három órát, elhúzatták a mozdonyt, kaptunk egy másikat és mentünk tovább. Brémába voltunk irányítva, hogy ott fognak kiképezni bennünket. Másnap estefelé megérkeztünk, és ott kaptuk az első nagy bombázást. Ki se tudtunk vagonírozni jóformán, olyan bombatámadás volt. Alig megállt velünk a szerelvény, megszólaltak a szirénák, riadó. Azonnal tolattak ki bennünket egy mellékvágányra, és kiugráltunk a vagonból. Sose felejtem el, az rendező pályaudvar lehetett, egy magas töltésen, mint Komáromban is, hogy az állomás meg lett emelve. Volt alatta három harminc-negyven méter hosszú alagút, valószínű, hogy többsávos út lehetett, nagy kövekkel volt kirakva, oda szorult be a zászlóalj. Ha közelebb robbant egy bomba, szabályosan éreztük, hogy a szél majdnem kivisz az alagútból.- Fiúk, feküdjetek le! - kiabáltak a tisztek. Azok a gránátfüstök, a tűzijáték, villogás, robogás, az a mozgás! Mindenki remegett, fiatal gyerekek voltunk mind, egy katona se volt még háborúban, maguk a tisztek is be voltak rottyantva. Nagy nehezen megúsztuk, és akkor kimentünk onnan. A népek jobbra-balra futkároztak, láttam, hogy égnek a házak. Egész éjjel ott rostokoltunk. Már hajnalodott, mikor láttam, hogy kint áll egy vagon, ki volt tolatva, és az eleje még lassan égett. Mint afféle kíváncsi ember, odamentem. Mi lehet ebben a vagonban? Nézem, az istállóját neki: látom, hogy esőkabátfélék voltak ott, egy csomagban öt, és mintha ugyanabból a vízhatlan anyagból lett volna nyírva egy szalag, azzal voltak szépen összekötve. Egy csomagot kivettem, mindjárt betettem a köpenyem alá. Később a fogságban ez mentett meg bennünket. Egyet adtam a Jónás Jenőnek, egyet a Horváth Sanyinak, egy maradt nekem, a másik kettőt meg egy komárominak és egy újvárinak adtam, akikkel a fogságban találkoztam. Brémában csak azon az egy éjjelen voltunk. Csak csellengtünk, de a várost magát nem is láttuk, mert megint bevagoníroztak bennünket. Az egész akkori életünk ebből állt, hogy egyik városból a másikba mentünk. Csak egyszer, Halberstadtban álltunk meg, Brémából visszafelé jöttünk, az is csak olyan ideiglenes megállás volt, körülbelül két napig. Ott se csináltunk semmit, csak várakoz-149
