Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
150 tunk. Talán már tetvészkedtünk is, mert már akkor voltak bennünk tetvek. Voltak ott szalmazsákok, de lehetett látni, hogy nem frissek, már aludtak rajtuk. És a németek nem fertőtlenítettek bennünket egyszer se. Aztán felsorakoztunk, bevagoníroztunk, és jöttünk Quedlinburgba. Az olyan kis folklórvároska volt a Harz hegységben, még olyan gyönyörű várost életemben nem láttam, öt-hat emeletes házak voltak ott, több száz évesek, tekervényes kis utcái és az a gyönyörű népviselet a férfiaknak, nőknek - csak néztünk. Ott már elég jó helyzet volt, fedett helyen aludtunk, a századunk egy Kaiserhof nevű épületben volt elhelyezve. Gyönyörű piros plüssel volt kibélelve az egész, gyönyörű tükrök voltak ott, képek, minden. A szalmazsákom egy szónoki emelvény mellett volt, ott aludtunk. Akkor már tetű volt bennünk ragyásig. Magyarországon karpaszományosoknak hívták az érettségizett katonákat; akinek nem volt érettségije, az csak főtörzsőrmesterig vihette föl a rangban, tovább nem. Mondták a németek, meg hát a magyarok is, hogy ahhoz nem érettségi kell, hogy valaki tiszt legyen, hanem rátermettség. A századparancsnokom rögtön engemet ajánlott elsőnek, valami ötünket-hatunkat kiválogattak a századunkból és aspirantok lettünk, pedig egyikünknek se volt érettségije. Csak címzetes őrvezető voltam, de arra már nem volt alkalom, hogy engem rendesen, hivatalosan is őrvezetővé léptessenek elő, csillagom se volt, mert az őrvezetőnek egy krumplivirágcsillag járt. Quedlinburgban kaptam a legjobb kiképzést. Engem géppuskásnak képeztek ki, egy német 42-es mintájú Mauser villámgéppuskát kaptam, a legmodernebb gépfegyver volt, két lábbal és egy kis fatussal, amibe támaszkodni kellett. Emlékszem, volt egy egykezű német őrmester, frontjárt ember, az volt a kiképzőparancsnokom. Mindig megveregette a vállamat, hogy gut, gut, schiessen, schiessen, hogy lőjek, meg hogy jól csinálom. Magyarázta, hogyan vágódjak oda a gépfegyver mellé, lábaimat hogyan rakjam széjjel, megmerevítve és fordítsam őket befelé, hogy a sarkaim ne álljanak fel, hogy kisebb célpont legyek, a fejet is minél jobban lehúzni és magyarázta, hogyan nyúljak a szalagokért. Két rakaszsegédem volt, akik adták a kezembe a szalagot, beletettem a gépbe, ráhúztam a másik kezemmel. Nem lehetett nagyon sokat lőni, mert a cső átmelegedett, úgyhogy azt minden két szalag után ki kellett cserélni. Mikor már forró volt, meglöktem egy csavart oldalra, erre fölvágódott az ajtó, kesztyűvel kihúztam a csövet, átadtam az egyik felére, a másik oldalról meg adták a hideg csövet, betettem, aztán rá a szalagot és újból mehetett. A rakaszhordók a rákászokat hozták, a töltényeket, én meg a géppuskát állvánnyal; nem volt nehéz, maximum olyan tizenöt kiló, és akkor még erőben voltam, de azért egy idő után nyomta az embert. A többieket könnyű géppisztolyokra képezték ki, olyan kis fatusuk volt, görbe tölténytárral, a zászlóaljnak volt belőle össze-vissza olyan ötven darab - ott se mindenkinek jutott, talán ha minden rajnak volt egy ilyen puskája. A magyar fegyvereinket rögtön leadtuk, merthogy azok a rosszvasba valóak. Mi még régi, első világháborús fegyvert kaptunk a magyaroknál, ami nehezebb volt, mint a géppuska. Egy hétigjárt ki a kiképző, aztán már nem jött. Másnap az összes német fegyvert, ami volt, összeszedték, csak egypár magyar fegyvert hagytak. Valószínű, hogy valahogyan megbízhatatlanok voltunk a németek számára. Az egész város egy mészkőszirten feküdt, hatvan-hetven méter magas dombon, amin csak moha termett, semmi más. Talán még késsel is lehetett volna faragni, olyan habkő volt az, alagutak voltak bele kivágva, óvóhelyeknek. Képzeljenek el egy
