Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
148 hogy ilyeneket mer a férje mondani egy idegen katonának. Sőt, még volt egy olyan kis olasz fegyvere is, katonapuskája, le lehetett nyitni a bajonétot, rendes kaliberű golyó ment bele, mint a magyarba, el volt neki téve a szekrénybe a ruhák közé, és nekünk megmutatta azt is. Hogy tudott megbízni egy idegen emberben, ezt még máig sem értem. Ha eláruljuk őtet, a Hagernak nem került volna sokba, hogy fejbe löveti, semmi baja nem lett volna. De nem mertem elárulni, hallgattam vele. Már akkor tényleg úgy volt, hogy nem tudtuk, mi lenne a jobb, ha megmondanánk, vagy inkább mintha nem is tudnánk róla. Az ember így volt ezzel egész végig Németországban. Azt mondta mindiga zászlós - később aztán már főhadnagy lett „Gyerekek, vigyázzatok minden lépésetekre, hogy túléljük valahogyan." Körülbelül február végéig voltunk Marcheggben. Kérdezte a Hager mama, hogy mit adjon nekem útra. Mondtam neki, hogy hát semmit se, hát mit adna? De hogy mit szeretek? Aztán mondtam, hogy a Mohnstrudelt szeretem a legjobban, a mákos rétest. Fú, azt mondta, náluk nincs megengedve a mák, azt büntetik, le kellett adni, abból olajat csináltak. De azért szerzett nekem; azt mondta, hogy ha valahol előveszem és valaki esetleg rákérdez, mondjam azt, hogy hazulról küldték csomagban. Sütöttek egy egész kacsát, májjal, adtak egy kétliteres üvegben kacsazsírt, két egész kenyeret, szalámit és neszkávét. Mikor elbúcsúztunk, ugyanazt mondták, mint Écsen: hogyha a háborúnak vége lesz és élve maradunk, látogassuk vagy értesítsük egymást. Mikor aztán a kilencvenes évek elején, a fordulat után meglátogattuk őket, a Hager mama már szenilis volt, szegény. De azért emlékezett rám, mondta neki a Rita, hangosan, hogy hát ez a Gáspár. Ja, Gáspár? És mondta a feleségemnek, hogy viel rauchen, hogy sokat dohányoztam, még úgy viccből meg is fenyegetett. Aztán onnan, mikor bevagoníroztak bennünket, egészen Brémáig mentünk. Körülbelül négy-öt napig tartott az út. Állandóan mentünk, itt-ott álltunk meg egy tíz percre, kiszállni, kivizeltük magunkat, slussz, mentünk tovább. Linznél elfordultunk északra, Csehországba és megálltunk České Budéjovicében. Ott még sört is kaptunk, nagy faedényekben hordták, és abból mérték poharakkal a príma barna sört. A szerelvény úgy volt összeállítva, hogy a mozdony után két pullmankocsi volt, azokban voltak a tisztek családjai. Még ma se tudom, hogy konkrétan kiknek a feleségei, gyerekei, mert a Kissnek biztos nem volt ott a felesége, se a századparancsnoknak, se a Szabónak. De hogy katonaasszonyok voltak, az biztos. A két pullmankocsi után volt a postakocsi, amiben mi voltunk, valami tíz kiválogatott katona, tiszthelyettesjelöltek. Az első három kocsiban volt fűtés, a többiben aztán már nem. De akkor már olyan jó idő volt, a nap is sütött, talán csak egy kis zubbony volt rajtunk. Karlove Varyt elhagytuk, és sose felejtem el, direkt kihúztuk az ajtót a kocsin, hárman odaültünk és ott üldögéltünk, napfürdőztünk, beszélgettünk, a lábunk lógott ki a vagonból. Bent hárman-négyen egy katonaládán kártyáztak, a többi meg hevert. Egy olyan völgyszerű erdőben mentünk, egyszer csak azt látom, mintha repülőgépek jelentek volna meg.- Nézd, ott jön három gép - még valamelyikünk mondta is. Három Spitfire típusú gép volt, alig észrevettük őket, már láttam, hogy szikrázik valami, mint amikor az ember öngyújtót gyújt. Mi az, jól látok? Abban a pillanatban trrrrr!- Feküdj!!! Tudtuk, hogy baj van, mindjárt mind a hárman hanyatt dőltünk, és a többiek is elvágódtak. Minket talán akkor se ért volna golyó, mert körülbelül olyan százhúsz
