Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
Ilyenek voltak a ludovikások. Ők is biztos ilyen kiképzést kaptak, úgyhogy elég kemény, vad emberek voltak. Aztán kaptam nyilvános megrovást, mert minden reggel volt ilyen kihallgatás, panaszok, betegek ha voltak, satöbbi és ott mondták, hogy mit csinált a Kosztolányi. Talán két éjjel nem az ágyamban aludtam, hanem egy kabinban, ülve, széken. Ez volt a büntetés. Aztán kaptam még egy büntetést. Valahogy belázasodtam, de ott Kolopfürdőn nem volt orvos. Aki beteg volt, azt akkor vitték be az orvoshoz, mikor mentek lovas kocsival Tiszasülyre.- Menjen el, fiam, orvoshoz - mondta a szolgálatos parancsnok, mert magáztak bennünket. Kaptam beutalót a tiszasülyi orvoshoz és mentünk. Közben, én nem tudom hogy a fenébe szereztek ezek a katonák bort. Mentünk be, és állandóan kínáltak vele.- Hát gyerekek, nem kívánom.- Igyál - így meg amúgy -, igyál! Aztán fogtam a bort, és két kortyot megittam. Alig elmentünk százötven-kétszáz métert, jött valamilyen ellenőrzés.- Mit keres maguknál a borosüveg? Ki ivott belőle? Aztán bevallottuk, minden ittunk.- Kicsoda maga?- Alázatosan jelentem, Kosztolányi honvéd.- És ivott! Hú, egy éjjelre becsuktak. Rendesen elvégeztem a napi munkát, de éjjelre becsuktak. Az orvoshoz persze nem mentem el. Október közepéig voltunk a Tisza-parton. Szemben volt Törökszentmiklós, oda már bejöttek az oroszok, már az ágyúik torkolattüzeit lehetett látni. Az utolsó előtti napon már a komp nem működött, az utászok, vagy nem tudom kik, jöttek, és azokat az óriási hajókötelet leengedték a Tiszába. Akkor én voltam szolgálatban, be voltunk osztva egy ludovikás tiszttel, Hein Pállal. Orvostanhallgató volt különben, alacsony gyerek, mindig a nózijából csöpögött neki. Hárman voltunk, ő volt a parancsnok én meg a géppuska mellett. Az volt az egész zászlóaljnak az egy gépfegyvere, lehet, hogy még volt egy másik a zászlóaljtörzsnél. Vigyáztunk, hogy esetleg ne jöjjön át valami. Nagyon csendes éjjel volt, gyönyörű holdvilággal, egyszer csak észrevettünk valamilyen csobogást a Tiszán.- Te Gazsi, hallod azt a zajt? - mondja a másik gyerek.- Hallom, ide figyelj. Mi lehet az?- Lehet, hogy jönnek át az oroszok, ladikkal, evezőknek a hangja. Olyan ködféle volt a vízen, nem lehetett rendesen látni; ügyi még akkor nappal elég jó meleg volt, de éjjel lehűlt az idő, aztán olyan pára volt. Felébresztettem mindjárt a Heint:- Parancsnok úr, valami zaj van a Tiszán, valószínű, jönnek át az oroszok ladikkal! Úgy megijedt! És tényleg, olyan tocsogást hallottunk.- Egy sorozatot engedjen le a vízre - kaptam a parancsot. Abba az irányba lőttem, prrrrr és akkor egy óriási gágogás! Falunak a szegény libái ott fürödtek a Tiszán, a szárnyukkal tocsogtak, mi meg azt hittük, hogy jönnek át az oroszok. Aztán ezzel csúfoltak bennünket. A zászlóaljunknak el kellett onnan vonulnia. Egypáran még egy darabig ott maradtunk hátvédnek a Tiszánál, közben Szolnokon a ludovikások átadták a zász-135
