Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
134 A Tisza-partra jártunk védőállásokat csinálni, lövészárkokat és géppuskafészkeket. Akkor már rajparancsnok voltam. Az akadémisták marha goromba emberek voltak, pfu! Kiképzés ott nem nagyon volt, csak ásó, lapát és csináld. De a parancshirdetés, kihallgatás az megvolt minden reggel: névsorolvasást, dfszlépést, elvonulni, satöbbi, ezeket tanultuk, de különben ottan munka volt a minden. Tiszasülytől délre, a Tisza-parton húzódott egy körülbelül tíz méterre kimagasló sötétbarna, majdnem fekete homokdűne, olyan száz méter széles sávban. Fenyők nőttek rajta, azok között kellett a futóárkot csinálni, magában a homokdűnében. Minden húsz méterben voltak beépített kis részek, ágakkal lefedve, ahova befért öt-hat ember. Ott volt egy kompátjáró, Tiszaszüly és Tiszaroff között, a komp följárójának a védelmére szolgált volna ez, attól körülbelül olyan százötven méter jobbra, százötven méter balra. Ott is volt egypár élményem. Valahogy már harmadik napjára kaptam az első komoly büntetést. Reggel névsorolvasás volt, mindenki fölsorakozott a saját munkahelyére. Kiválogatták, hogy ki ért ehhez, ki ahhoz.- Ki ért a fejszékhez? - kérdezték.- Alázatosan jelentem, én értek hozzá - jelentkeztem.- Akkor maga lesz a fejszés rajnak a parancsnoka! Nyolc emberem volt, én voltam a kilencedik, kaptunk fejszéket, fűrészeket és olyan egyenes ágakat kellett vágni a fűzfákról, amik megfeleltek a fedett futóároknak, lerakni őket, rátenni a fenyőágakat és földel letakarni, azok voltak a bunkerok. A botolást azt nagyon kevés ember tudja - nekünk otthon több száz botlófűzfánk volt, úgyhogy én értettem hozzá. Magyaráztam, hogyan kell botolni, aztán néztem ki a fűzfaerdő mögé, és ott egy ott kukoricaföld volt.- Te - mondtam egyik embernek -, nézd meg, hogy milyen a kukorica.- Már jó.- Hozzatok egy nyaláb kukoricát, sütünk meg.- Ebből nagy baj lesz - mondta valamelyik. Úgy is volt, de még szerencse, hogy nem gyújtottunk tüzet. Alig elfutottak, lóháton jött a Hetyei, az egyik akadémikus, de az olyan hetyke ember is volt.- Fejszésparancsnok hozzám! Hol a raj?- Alázatosan jelentem, szétszéledtek, a faágakat keressük.- Mikorra lesz kész?- Alázatosan jelentem, nemsokára. Közben meg a két gyerek jön, és nyolc-tíz cső kukorica a kezében. Ó!- Magának ez ágvágás?!- Alázatosan jelentem - tudni kellett beszélnem -, megkívántuk a sült kukoricát.- Kinek, ki adott erre engedélyt?! Hívja össze azonnal az embereit! - és mindjárt sípolt, összerendelte a rajt.- Guggolva állásba le! Parancsnok, élre ügetni! - és hogy irány ide-oda, ötven méter békaügetés.- Hátra arc, parancsnok, élre ügetni! Mikor már talán háromszor is megcsináltuk, azt kérdezte:- Tudja, hogy miért volt ez?- Alázatosan jelentem, tudom.- Hangosabban, mert nem hallom!- Alázatosan jelentem, igenis tudom! - mondtam ordítva.- Mit lármáz, mit förmedez maga?! Kivel beszél maga?!
