Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Gányovits Alfonz
Ságban aztán állandóan kontrolláltak bennünket, legutoljára a golyók alatt is megnézték, nincs-e tetoválás. Aztán Elmében, ahol fogságba estünk, ott a dögcédulát mindegyikünk elkaparta egy kertben. Ha aztán a paraszt ásta a kertjét, gondolkodhatott, hogy hát kik voltak itten? Ketten voltunk egy emeletes faágyon az iskolatársammal, az emeleten, dupla széles ágy volt: alul is kettő, felül is kettő hely. Voltak ott szekrények, olyanok, mint azelőtt is voltak a melósoknak az öltözőben, azokba belerakodhattunk. Kint a kaszárnyaudvaron volt a mosdó, a víz állandóan csurgóit, nem lehetett elzárni a csapokat, hosszú pléhvályú formájú volt, sietni kellett, mert sorban álltunk. Este az ágyban már tetvésztünk: mindjárt voltak tetvek, azokat hoztuk magunkkal. Aztán fertőtlenítettek is bennünket, besózták a ruhákat is, de az ágyakat kihagyták. Két korosztályt, az 1925-ket és 1926-kat elvitték Berlin-Spandauba, ők másabb kiképzést kaptak. Még egyszerre öltöztünk be, az eskü után vitték őket el. Az utcabelimekből a Menyhárt Misi, Toubli Pista meg a Takács Lali, az pöntölei gyerek volt, azok mentek Spandauba. Hogy aztán hova kerültek, milyen fogságba, nem tudom, de az egyik ismerősöm, a Mészáros Jenő, már júniusban otthon volt. Jártunk gyakorlatozni, de csak alapkiképzést kaptunk. Tanultuk a menetelést, sorakozást, miegymást, magyarul daloltunk, de a vezényszó már németül volt, egy budapesti gyerek volt a tolmács. Annyit elmondtak, hogy mi az a jobbra át, balra át, meg ilyeneket, először mondták magyarul, aztán németül, rechts um, links um, meg a links zwo drei vier, az már a lépésre volt, ugye? De meg lehetett lógni a gyakorlatról, mert lehettünk ottan négyszázan abban a nagy teremben. Az ember lelépett, visszament, aztán ott már elkeverődött. A német aztán jött utánunk és az egyik haverral nyakon csípett bennünket. Felvitt az emeletre, padlásra, dobált be szalmát, szalmazsákokat és hogy tömjük meg őket. Nagy por volt ott, többet se lógtam meg a gyakorlatról. Mikor meg lett tömve, kiengedtek, aztán mehetsz. Este tíz órakor volt a takarodó, rá öt pereire mindig riadót fújtak. Kihajtottak bennünket, kint voltak kiásva széles lövészárkok, azokba vittek minket, vagy a kaszárnya pincéjébe, de ott az hamar teli lett. Vittük a pokrócot magunkkal, ott összebújtunk. Mink közvetlen nem kaptunk Wurzenban bombázást, de mindig le volt minden sötétítve, az ablakok is, ajtók is. Ha riadó volt, akkor tiszta sötétben voltunk, úgy mentünk ki. És aztán mindenféle trükkök voltak. Mind a kettőnknek volt egy szekrénye, és mikor egyik este riadóztak, beléálltam és a haver kiment. Bent maradtam, aztán fölfeküdtem az ágyra és nem érdekelt a riadó. Másik este a haver állt be a szekrénybe és én mentem ki. De aztán erre a németek rájöttek - közel volt az ágyvégekhez a szekrény és akkor nekidöntögették a szekrényeket az ágynak, úgyhogy aztán már nem lehetett belemenni, mert mikor odadöntötték a szekrényt, el lehet gondolni, hogy jól megütötte az ember magát. Egy alkalommal a riadó után, hajnalban bizony úgy keltett föl a német minket a lövészárokban, hogy agyon voltunk fagyva. Bevitt a konyhára bennünket, olyan tízünket. Hogy milyen teát adtak, milyent se, máig se tudom, de amikor megittam, az úgy égetett, mintha láng ment volna keresztül rajtunk, az egész testünket fölolvasztotta. Akkor már, olyan fiatal hamar ért, még az integetésből is, meg könnyen fogott az emberen akkor a német szó, az egyik az jobban értett már, azt mondta a német, hogy többet ilyet ne csináljunk, mert ez el fog bennünket kísérni még halálunkig is, ha ottan megfáztunk. Aztán mikor kimentünk, az egyik a másikra vigyázott, hogy el ne aludjon: mikor már mentünk ki a lövészárokból, belerúgtunk abba, aki ottan feküdt, hogy gyere már. 119
